[SZÜNETEL] 𝐍𝐞𝐤𝐞𝐝 𝐤𝐞𝐥𝐥𝐞𝐭𝐭 𝐥𝐞𝐧𝐧𝐞𝐝

09. fejezet - Temptation

Egy éve nem jártam itt, mégis rendben tartják a szobám?

- Hyun-jae? - hallottam egy hangot, majd a szívemhez kapva felsikítottam.

- Jungkook, jesszusom! A frászt hoztad rám! - mondtam, ahogy a fiú elősétált a sötétből. Hogy nem vettem észre eddig? - Mit keresel itt?

- Oh, hát... - kezdte a srác, majd kínosan elnevetve magát, kihúzta zsebéből a kezét és megvakarta a tarkóját. Én kíváncsian figyeltem, ahogy lassan mellém sétál, mintha tartott volna attól, hogy mit reagálok, amiért a szobámban találtam. - Igazából elmentem a mosdóba, de visszafelé eltévedtem. Baszki, akkora ez a ház! - magyarázta nevetve. - Aztán belebotlottam a szobádba. De esküszöm, nem nyúltam semmihez! Nem vagyok perverz!

Nem tudtam mást tenni, csak nevetni rajta.

- Most... most miért nevetsz? - értetlenkedett.

- Semmi, semmi! - hessegettem el, aztán igyekeztem abbahagyni a nevetést. - Na és, találtál valamit, ami felkeltette az érdeklődésed? - kérdeztem tőle, majd felálltam és megigazítottam a ruhámat.

Jungkook megrázta a fejét, majd elkezdett sétálgatni a szobában. Minden egyes lélegzetvételét halottam, hol gyorsabban, hol lassabban. Majd szépen lassan megállt a régi íróasztalom előtt.

Pontosan tudtam, mit néz, így én is megindultam, majd megálltam mellette. Egy nagy fából készült táblát nézett. Megannyi képet, rajzot, cetlit és díjakat tartott, az emlékeimmel együtt, amik hozzájuk kötöttek.

- Ez a kislány te vagy? - kérdezte alig hallhatóan Jungkook, közben le sem vette a szemét a tábláról.

- Szerinted ki lenne, Zsenikém? - kuncogtam.

- Wow! Nem is mondtad, hogy tudsz hangszeren játszani...

- Kotónak hívják, és ez egy japán hangszer. De igen, tudok - válaszoltam. Valamiért, amint megláttam Jungkookot, az összes düh elszállt belőlem. Bár, nem voltam elragadtatva attól, hogy a szobámban találtam, hiszen itt olyan dolgok voltak, amiket igyekeztem megtartani magamnak, valahogy utólag belegondolva talán mégsem volt baj, hogy egy kicsit belelátott az életembe.

- Miért pont a Koto?

- A nagymamám miatt. Imádta, ahogy megszólalt. Sokszor játszottam neki nyaranta, amikor náluk voltam. - Igyekeztem nagyvonalakban összefoglalni és nem kitérni a részletekre. De tény volt, hogy a nagyszüleimmel töltött nyarak életem legjobb időszakai voltak, rengeteg dolgot tanultam tőlük, végre boldog voltam, így fájt visszanézni ezekre a képekre.

- És a hegedű? - Nos, igen. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem voltam művelt. A szüleim nagyon szeretik a zenét, így egyértelmű volt anno, hogy mindhárman fogunk valamilyen hangszeren tanulni játszani. Így én kaptam a hegedűt, a bátyám a zongorát, a nővérem pedig a fuvolát. Persze szerettem tanulni, de egy idő után már túl nagy volt a nyomás rajtam a sok verseny miatt, na meg persze az anyám versenyéhsége miatt. A koto persze teljesen más történet volt: azt szeretettel tanultam, mert nem csak nekem okozott örömet, hogy nem erőlteti rám senki, de olyan embereknek okoztam vele örömet, akikről tudtam, hogy teljes mértékben megérdemlik.