Maradj még velem🖤

Sérülés

Marinette szemszöge

A hétvége további részét kreatívoskodással, varrással, tervezgetéssel terveztem tölteni, ám ezt persze Halálfej megakadályozta, ismételten... Szenvedve mondtam ki a varázsszót, kis kwamimnak sem volt túl nagy kedve a harchoz, de legalább láthattam őt... Valamennyire a tudat, hogy vele lehetek, igaz, nem úgy mint barátnője, hisz nem tudja, hogy Katica vagyok, de akkor is mélyen forró boldogsággal tölt el minden csak vele töltött pillanat. A háztetőkön ugrálva szúrtam ki az ismerős fekete ruhás fiút, aki nagyon keresett valamit a távolban. Kecsesen huppantam le mellé és köszöntöttem őt.
- Nem hittem volna, hogy ilyen hamar ideérsz.
- Éppen erre jártam, nem volt különösebb dolgom szóval...
- Értem én... Már átvoltál változva. Valami hír az akumatizált emberünkről?
- Semmi az ég világon, nem láttam még, a hírekben is csak azt hangoztatják, hogy emberek tűnnek el különös módon, szóval inkább maradjunk otthon.
- Eltűnnek? - ismételtem meg én is. - De mégis...
- Hogy hogy néz ki és hogy hogyan? Gőzöm sincs... Egyben biztosak lehetünk, mégpedig abban, hogy alaptomos és kiszámíthatatlan, szóval mindenre fel kell készüljünk.
- Én benne vagyok bármiben cicus.
Elkezdtünk nézelődni, megbeszéltük, hogy különválunk, hátha valamelyikünk megtalálja. Szélsebesen futottam és ugráltam a háztetőkön, miközben néztem a híreket, hátha valami újat tudnak mondani. Egy új dolgot tudtam meg, az akumatizált lány. Nagyjából velünk egyidős, lehet kicsit fiatalabb, ezért nem is nagyon értem, hogy hogyan lehet ilyen borzasztó szeszélyes és erős. Általában az életkortól és az áldozatok céljaitól függ az erejük. Ahhoz hogy ilyen erős legyen ez a lány, valami hatalmas célt kellett kitűzzön, hogy ösztönözni tudja őt a harcra.
Ezeken agyaltam amikor rosszul ugrottam és végül megsérült a bokám.
- Auuuww... Nem is te lennél Marinette... - dünnyögtem az orrom alatt, miközben sajgó bokámat simogattam. - Muszáj tovább mennem. Remélem nem tört el... - Megkapaszkodtam egy ereszben és óvatosan felhúztam magam, viszont a bokám egy hatalmas recsenéssel ezerszer jobban elkezdett fájni. Majdnem felsikoltottam fájdalmamban, de nem akartam visszaesni, így yo-yom segítségével pókembereset játszottam és egyik házról a másikra lendülve szeltem az utcákat. Nem fájt a lábam amikor a levegőben voltam, viszont nem mertem megmozdítani sem. Már elég régóta keringhettem, mikor segédeszközöm megcsörrent, így akaratlanul is muszáj volt menedéket keresnem, hogy felvehessem azt. Nagy nehezen leültem egy tetőre és felvettem. A vonal végén szeretett cicám volt, s hiába gyötört a fájdalom, szinte vigyorogva fogadtam a hívást.
- Katica, megvan a lány! Gyere a Diadalívhez! Vigyázz, mert ha eltalál a lila lézerével, ledermeszt, majd magába szippant téged és belekerülsz egy tartájba.
- Köszi Macska, azonnal indulok! - ezzel a mondattal kinyomtam őt, majd térdre kászálódva ismét a házak között szinte már már repültem uticélom felé. Nem kellett sokat mennem, megtaláltam Macskát aki éppen próbált közelebb férkőzni a lányhoz.
- Katica, vigyázz! - mire észbekaptam, a fiú hatalmas erővel rohant nekem, így métereket gurultunk a betonon. A bokámba elég erős fájdalom nyilalt, de nem akartam kimutatni, hogy a fiú ne rám hanem a gonoszra koncentráljon. - Katica! Jól vagy? - kérdezte aggodalmas hangon, miközben fölöttem, négykézláb volt. Olyan helyes volt és aranyos, hogy szinte el is felejtettem mi történik körülöttünk. Megakartam szólalni, de csak nyöszörgögni tudtam a sokktól és fájdalomtól.
- Mmmhh... Megvagyok... - mondtam gyenge hangon és megpróbáltam felállni, amiben végül Macska segített pár pillanat szerencsétlenkedés után.
Elkezdtünk tanakodni, hogy milyen taktikával kéne legyőzzük. Társam megemlítette, hogy van egy nyaklánca, ami furcsán eltér öltözékétől és megfigyelte, hogy amikor valakit a tartájba akar juttatni, erősen megmarkolja ékszerét, tehát lehet valami köze van képességéhez. Nem haboztam, szerencse talizmánomat szólítottam, ami rögtön a kezembe is pottyant.
- Egy védőruha és egy tükör? Mégis mit kezdjek ve- hirtelen megálltam, hisz körbe sem kellett nézzek, tudtam a megoldást. Gyorsan magamra kapva az öltözéket, a tükröt elhelyeztem magamnál olyan helyre, hogy azt bármikor elő tudjam kapni. Szó nélkül rohanni kezdtem a lány felé, csak ekkor jutott eszembe lábam állapota, de nem akartam megállni. Macsak értetlenkedve nézett rám, nem értette mi a célom. Felé fordulva csak ennyit mondtam neki.
- Tereld el a figyelmét addig, ameddig már csak maximum 15 méterre leszünk egymástól!
- Vettem! - elindult és a szokásos Feketemacskás módján kezdte el a lányt felhergelni. - Juhuuuu! Lila láááány! Itt vagyooook! - a lány egyre dühösebb tekintettel merdet a fiúra, de érezte, hogy ezzel valamit elakarunk érni, így nem teljesen rá fókuszált. - Naaaa, hát nem én vagyok az egyetlen akire figyelsz? Pedig érdemes lenne! Nem sokan tudnak nekem ellenállni. - kacsintott a lányra, de ő ettől egyáltalán nem enyhült meg, ellentétben velem. Hiába nem nekem szánta, úgy éreztem, hogy minden mozdulatát értem teszi meg. Szinte már már teljesen elmélyültem társam csodálatában, de rögtön észbe is kaptam, mikor egy lézert küldött társam felé a lány. Szerencsésen kikerülte, de nem habozott ellenfelünk, sorozatosan kezdte el célozni a fiút. Mindegyik majdnem eltalálta, nem bírtam már nézni, sebesen kezdtem felé rohanni. Semmi nem érdekelt abban a pillanatban. Se a fájdalomtól eltorult arcom, a könnybe lábadt szemeim a fájdalmas emlékektől, mikor elveszítettem őt a harc során.
- N-nem... Hagyom, hogy újrah... Elvedd tőlem őt Halálfej! Sem ma, semh máskor! - ezzel a lendülettel a fiúra ugrottam és ismét métereket gurultunk az aszfalton. Ugyanúgy érkeztünk le mint a harc elején, csak pont fordítva. - Azth hittem, hogy... Nem érek ideh... Időben... - lihegtem, miközben könnyeim a fiú arcára csöppentek. - Ahh! A fenébe... - nyögtem fel fájdalmasan, éreztem, hogy bokám már biztos megrepedt a sok használattól.
- Katica! Megsérültél? Miért csináltad?
- Nem veszíthetlek el újra, soha többet. Nem hagyom, hogy bajod essen! Inkább vesszek én mint te... - elmosolyodtam, majd könnyeimet kezdtem el törölgetni a fiú arcáról.
Pont takarásban voltunk, szóval egy ideig biztonságban voltunk, nem kellett a lány miatt aggódnunk. Nem tartott sokáig örömünk, diadalittas hangon szólalt meg, miközben felénk küldött jópár lézert.
- Katica ne! - a fiú tudta, hogy mire készülök, de nem hallgattam rá. Szoros takarásba helyeztem Macskát, teljesen hozzásímultam, hogy ne tudja sehol eltalálni, összeszorítottam szemem és vártam, hogy ismét a fájdalom alá kerüljön testem, ám ez nem következett be. Eltalált, de nem fájt egyáltalán, inkább bizsergető érzés járt át, mint fájdalmas. Lassan nyitottam ki szemem, majd suttogni kezdtem társamnak.
- Fuss. - nyöszörögtem neki.
- Meghibbantál? Nem megyek nélküled sehova!
- Ez a terv része! Fuss már te bolond!
- Deh...
- Menj már!!! - üvöltöttem rá, mégsem volt hangos hangom, nem is tudtam volna abban a pillanatban erősebb hangot kiadni magamból.
Feketemacska gyorsan kicsúszott alólam, majd elrejtőzött és várta, hogy mire készülök. Mivel végig takartam a fiút, akumatizáltunk nem látta, mikor társam eltűnt.
- Ciiicc ciicc... Gyere elő kiscicám... Játszani akarok veled! - kezdett el közelíteni felém a lány.
- Az egyetlen ember... Aki játszhat vele az én vagyok! - gyorsan megfoedultam, hisz éreztem, hogy a lézere felém tart, tükrömet előkaptam, ami visszapattanva rá ledermesztette őt. - A megkönnyebbültségtől a földrezuhantam, közben macskának jelet adtam, hogy porlassza szét, de ő is nagyon jól tudta, hogy mi a dolga. Felhasználta erejét, majd elpuszítva a tárgyat, a kispillangó kiszállt belőle amit elkaptam és szabadon engedtem, mikor már ismét tiszta volt.
- Csodálatos katicabogár! - feldobtam a tárgyakat az égbe, majd minden visszatért a régi kerékvágásba, egyet kivéve. A bokámat. Nem a harc során szereztem, hanem ügyetlenségből, így azt nem tudtam helyrehozni.
Bicegve mentem oda társamhoz, majd lepacsiztam vele. - Szép volt! - gyengén mosolyogtam rá, majd elakartam indulni, de ő a kezemnél megragott és magához húzott, egy szoros ölelésbe zárva engem. - M-macska mit-
- Soha többet ne csinálj ilyet! A szívroham kerülgetett a megondolatlan döntéseid miatt! Felelőtlen és elővigyázatlan voltál!
Szavai mélyen ütöttek szívembe, hisz nagyon is igaza volt. Ő találta meg az akumatizáltat, ő volt az okosabb, nem én. Olyan voltam mint ő. Ez azt jelenti, hogy egész végig azért volt ilyen mert... Engem akart megóvni... Ahogy ma én őt. Teljesen ledermedtem, mikor rájöttem erre. Hogy nem vehettem észre, hogy végig csak engem akart megvédeni? Hogy lehettem ennyire... Könyörtelen vele...
- Ne haragudj. Igazad van. Hülye voltam. Legközelebb figyelek majd erre! Mennem kell. Szia cicus.
- Hogy van a lábad? Meggyógyult?
Váratlanul ért ez a kérdés. Elgondkodtam. Ha eltört a lábam, nem tudok harcolni, illetve látni fogja a gipszemet amikor civil formámban mutatkozom előtte. Végül nem mertem hazudni neki, így megmondtam neki az igazat.
- Fáj, de szerintem megleszek vele. - ezzel egy háztetőben megkapaszkodva vettem házam felé az irányt. Szemem sarkából még láttam a fiút, aki egy tapottat sem mozdulva bámult utánam, majd szép lassan az ő eltűnt, homályos alakját pedig az ismerős környék váltott fel.