Maradj még velem🖤

Érzelmes beszélgetések

☆ﾟ.*Marinette szemszöge☆ﾟ.*

Csendben sétáltunk a pékség felé, amikor megpróbáltam a kezemet kiszabadítani Adrien szorításából, majd megtörtem a csendet.
- Én... Nem is tudom, hogyan hálálhatnám meg... - hálálkodtam  neki.
- Már azzal megháláltad, hogy nem maradtál vele tovább. - pillantott vissza mérgesen a fiúra.
- Talán ismered?
- Nem, de nem túl szimpatikusak azok a fiúk akik csak úgy odamennek egy lányhoz és letámadják
- Ohh engem nem támadott le! Annyira... Nem lényeges, köszönöm mégegyszer, hogy segítettél. - mosolyogtam rá kedvesen.
- Nem tesz semmit!
Mire észbekaptam, már rég a pékség előtt álltunk.
- Hát akkor... - kezdett bele a fiú - találkozunk holnap! Szia!
-V-várj! - kaptam a keze után. - Nem akarsz esetleg... Bejönni? - értetlenkedve nézett rám, majd csak bicentett a fejével és követett engem a pékségbe.
- Szüleid hol vannak?
- Elmentek meglátogatni a nagybácsikámat! Egy két nap múlva hazajönnek.
- És addig mi lesz a pékséggel?
- Hát... apa ilyenkor inkább rendelésekkel foglalkozik, szóval előre elkészíti őket, nekem meg csak át kell adjam, de van, hogy néha egyedül is kinyitok egy hétvégén és kiszolgálom a vendégeket, sütök macaronokat... - számoltam az ujjaimon - de inkább csak rendeléseket adok át.
- Ha gondolod ilyenkor szívesen besegíthetek! - nézett rám csillogó szemekkel - Persze... csak ha akarod és szükséged van rá. Na de persze... Remek társaság tudok lenni olykor - kacsintott rám, mire én persze megint elpirultam.
- E-ez kedves tőled! Szívesen várlak, de persze fizetséget is kapsz majd érte!
- Jaj ugyan Mari nem kell!
- Biztos? Még macaront sem fogadnál el fizetségként? - nyújtottam neki egy tállal.
- Na jó... Megvettél! - nevette el magát, majd én is nevetni kezdtem vele.
- Amúgy... - törtem meg a nevetést - van ma valamilyen programod így délutánra?
- Nem, Nathalie reggel mondta, hogy ma szabad vagyok! Miért kérdezed?
- Én csak... Arra gondoltam, hogy nincs kedved esetleg videójátékozni vagy megnézni egy filmet? - néztem rá nagy szemekkel.
- Nem zavarok? - kérdezte tarkóját vakarva.
- Nem, dehogy! Tudod... Mostanában sokat vagyok egyedül. Alyanak ezen a héten van Ninoval az évfordulója szóval minden napra van valami programjuk, Macska se hiszem hogy jönne... - csúszott ki a számon.
- Macska? Mármint Feketemacskára gondolsz?
- Én... Ne-neeem dehogy is miket gondolsz! Ugyan... Ő hozzám se szólna - nevettem kínomban.
- Mari tudom, hogy hazudsz és amúgy is láttalak már együtt titeket egy akumatámadásnál.
- Én... - elgondolkodtam, majd összeszedtem az összes megmaradt bátorságom és végül bevallottam az igazat - Jó, igen, jóban vagyunk de mi csak... Tudod mit? Később elmesélem, de most menjünk fel és majd videójátékozás közben elmondom.
- Rendben, de nekem nem kell hazudj cserébe elárulok én is neked valamit. Én jóban vagyok katicával. - vetett rám egy kedves mosolyt.
- Ohh... Talán te is egy harc közben ismerted meg?
- Többször is megmentett, én is ellöktem egy párszor, nehogy megsérüljön. Mondhatni igazi társakként harcoltunk.
- Hát ez... Mi-micsoda véletlen - nevettem el magam.
- Az - nevetett velem Adrien is.
- Gyere! Szerintem ránk fér egy kiadós beszélgetés - mosolyogtam rá kedvesen, majd elkezdtem felsétálni egy tál macaronnal a lakásunk felé, majd kinyitottam az ajtót és letettem az asztalra a tálat.
- Kerülj beljebb!
- Köszönöm! Mindig elcsodálkozom, hogy milyen kellemes és otthonos lakásotok van Marinette! Olyan jó érzés itt lenni! - mondta még mindig a lakásban gyönyörködve. - Az én házam felér egy modern kastéllyal, szép de... Rideg. Túl nagy és túl világos. Semmi vidámság nincs benne. Amikor még anyukám velünk volt, ő valahogy szebbé tette, de nélküle... - lenézett a földre és behunyta szemét.
- Hát... Mi bármikor szívesen látunk, akár csak beszélgetni, de szívesen megverlek videójátékban is! - öltöttem rá nyelvet kuncogva.
Adrien felnézett rám, elmosolyodott de szemében még mindig látszott a fájdalom. Akkor olyat tettem amire előtte nem lettem volna képes, odasétáltam és szó nélkül megöleltem.
- Én... Itt vagyok neked Adrien... Rám számíthatsz! Mindig és mindenhol. - szorítottam mégjobban magamhoz.
Adrien először nem is tudott mit mondani, majd lassan visszaölelt és csak ennyit tudott kibökni már-már fájdalmasan remegő hangon.
- Annyira köszönöm Marinette... - mondta könnyes szemekkel. - Te mindig olyan jó voltál hozzám.
- Ez természetes Adrien! A... Barátom vagy. - néztem le a földre én is, majd lassan összeszedtem magam és kézenfogtam és leültettem a kanapéra Adrient. - Nincs kedved esetleg... Elmondani ami bánt?
- Ami.... Bánt? - nézett fel rám meglepetten.
- Tudod... Amikor valakinek fáj valami, baja van, segítségre van szüksége vagy csak szimplán magányos, te mindig ott vagy nekik és én ezen csak elképedni tudok. Hogy tudsz ennyire önfeláldozó lenni amikor te vagy az az ember... - megálltam egy pillanatra és letöröltem arcáról egy kósza könnycseppet. - Akinek tényleg szüksége lenne segítségre... - fejeztem be bánatosan a mondatot.
- Én csak nem akarok senkit az én tragikus történetemmel kínozni. Mindenki azt hiszi mennyire jó életem van, pedig nem. Unalmas és monoton, az apámat szinte sose látom, csak a táblázatok alapján élek. Be vagyok zárva, alig lehetek a barátaimmal. Ugyan ki ne hinné hogy csak sajnálatni akarom magam?
- Én. Eleinte én is azt hittem, hogy nem vagy más csak Chloe egyik elkényesztetett barátja, de hamar rájöttem, hogy te teljesen más vagy mint a többiek. Jobb néha kibeszélni a gondjainkat és kiönteni a szívünket. És ha társa lenne szükséged... - fogtam meg a kezét - akkor én itt vagyok. Meghallgatlak. Csak kérlek légy velem őszinte.
- Benne vagyok - tette rá kezét az enyémre - de te is mondd el ha bánt valami!
- Rendben! Tudod mit? Ezentúl legyen egy olyan nap ami a miénk. Ez a nap csak arról fog szólni, hogy jól szórakozunk, elmondjuk a problémáinkat és senki nem zavarhat meg minket. Szívesen fogadlak itt is, de elmehetünk bárhová. Mit szólsz?
Adrien elmosolyodott és bólogatni kezdett. - Ez az eddigi legjobb ötlet amit valaha hallottam. - mosolyodott el, majd megölelt, mire visszaöleltem én is és csak élveztük a pillanatot. A mi pillanatunkat.