Maradj még velem🖤

Féltékenység

☆ﾟ.*･｡Adrien szemszöge☆ﾟ.*･｡

A hajnalban történtek miatt, este nem bírtam aludni, de így is bementem az órákra. Nem voltam annyira fáradt mint azt gondoltam, de a gondolataim még mindig máshol jártak. Próbáltam normálisan viselkedni, nem rágondolni Mari sápadt arcára és vézna, összegörnyedt testére. Úgy voltam vele, hogy mivel ma nem jön, nem kell annyira ezek miatt aggódnom, de meglepetésemre mégis bejött. Az arca virított gyönyörű mosolyától, mindenkinek köszönt, köztük nekem is, majd lelült a helyére. Az utolsó esélyem is elreppent, hogy ma normálisan tudjak gondolkodni.

☆ﾟ.*Marinette szemszöge☆ﾟ.*

Este Macska segített és mint egy gondoskodó barát, betakargatott engem és nyomott egy puszit, akkor még mindig lángoló homlokomra. Tele voltam kérdésekkel, nyomta a szívemet a bűntudat, hogy így megbántottam társamat. Macska nem mert egyedül hagyni, így a kezemet fogva várta, hogy elnyomjon az álom. Alig telhetett el pár perc, amikor a szemem fájni kezdett a fáradtságtól és a sós könnyektől, így gyorsan elaludtam, miközben szorosan magamhoz szorítottam a fiúnak még mindig a sokktól remegő meleg kezét.
Reggel furán kipihentnek éreztem magam, nem fájt semmim és még az ébresztőm előtt felébredtem, így úgy döntöttem, hogy bemegyek az órákra. Mindenre volt időm. Felöltöztem, összefogtam a hajam megszokott állapotába, majd lementem mosolyogva a szüleimnek jó reggelt kívánni és megreggeliztem. Fogat mostam, majd kényelmesen besétáltam az iskolába. Boldogan köszöntöttem mindenkit, majd eszembeötlött, hogy Macskának azt ígértem, hogy otthon maradok, még pihenni. Remélni tudtam csak, hogy nem most szeretne hősködni az iskola vagy a házam körül, mert akkor biztos nagyon ki lesz akadva. Besétáltam az osztályterembe és mosolygósan köszöntöttem Adrient, de nem az a megszokott reakció fogadott amire én számítottam. Adrien arca hirtelen teljesen elfehéredett amint megpillantott az ajtóban. Kérdőn néztem a fiúra, de ő csak tovább nézett falfehér arccal. Nem tudtam mire vélni a reakcióját, így vállatvontam és leültem megszokott kis helyemre Alya mellé.
- Jó reggelt Marinette! - köszöntött mosolygósan barátnőm - Mi ez a nagy jókedv? Úgy látszik Adrient lesokkoltad a puszta jelenléteddel. - kuncogott vidáman.
- Tessék? Mi-miről beszélsz? Biztos csak fáradt vagy rossz kedve van, ennyi. Inkább volt sápadt mint lenyűgözött... - feleltem sóhajtva.
- Ne szomorkodj Mari! Egyszer észrevesz majd téged és az esküvőtökön fogok tapsolni a gyönyörű általad tervezett koszorúslány ruhámban. - mondta már már túlságosan hihetően.
- Az igazság az... - kezdtem bele a tarkómat vakargatva -... hogy már nem is igazán érdekel ha Adrien nem vesz észre.
Szerintem akit teljesen lesokkoltam azon a napon az Alya volt. Csak nézett rám nagy szemekkel és úgy dadogott mint én Adrien előtt a legrosszabb állapotomban.
- N-n-na de... T-te sze-szereted és... Ő a...az életed értelme! A-akkor hogyan... Mi lesz a három gyerekkel, kutyával és macskával na meg a hörcsöggel akinek a neve... - kezdett megijeszteni, hogy mindenre emlékszik amit csak egyszer mondtam neki.
-Alya! Nyugodj meg, nem zuhant szét atomjaira a világ ha már nem Adrien az egyetlen akit szeretek. - csúszott ki a számon.
- Tessék? Nem az EGYETLEN? Mari te több emberbe vagy szerelmes??? Megcsalod Adrient?
- Hogy mi? Nem is járunk! - suttogtam neki, nehogy Adrien meghallja. - Istenem Alya... Nem is értem miért érdekel hirtelen ennyire, hogy ki tetszik. Eddig ha jól emlékszem mindig idegesített, hogy nem vallottam be az érzéseimet iránta.
- Igen de... Titeket egymásnak szánt az élet! Ti... Társak vagytok!
- Lehet de... - sóhajtottam egy nagyot. - ő nem szeret... Soha nem voltam több egy barátnál. Minden nap egyre jobban csak bántott ez a szó. Csak egy barát. Szeretem, persze, hisz nem olyan könnyű elfelejteni, de... - akaratlanul egy könnycsepp gördült le az arcomon. - Alya én annyira elfáradtam már... Nem vesz észre. Nem szeret... Mást szeret és én... - letöröltem a könnycseppet az arcomról és összeszedtem magam. - Nem akarok tovább így érezni. Fáj minden pillanata amikor a tudta nélkül visszautasít engem. Én csak próbálok továbblépni, ennyi.
Alya aggodalmasan nézett rám, majd átölelt és nyugtatóan kezdte el simogatni hátamat.
- Ne haragudj Marinette én csak... Nem is tudom... Már olyan közel jártál! - mondta mosolyogva.
- Lehet de... - itt közbevágott a csengő és Miss Bustier is belépett az osztályterem ajtaján, így akaratlanul is befejezettnek minősült a beszélgetésünk.
A nap további része unalmasan telt, egyfolytában csak a tegnapra tudtam gondolni és Macskára. Soha nem láttam még ezt az oldalát.
Suli után miután a bejáratnál elbúcsuztunk Alyaval, még valamit kerestem a táskámban, amikor egy kezet éreztem a hátamon. Ijedtemben eldobtam a táskámat és majdnem leestem a lépcsőn, de a kéz utánam kapott és megmentett egy kórházi látogatástól. Felnéztem és amit láttam, nem éppen az volt amire számítottam. Egy ébenfekete hajú, türkizkék szemű fiú kapott el. Mosolyogva nézett le rám, várta, hogy a kezemet odanyújtsam neki, hogy felesegíthessen görnyedt állapotomból.
- Ne haragudj, hogy megijesztettelek, nem állt szándékomban. - nevetett a titokzatos fiú. - Csak tudod új vagyok a suliban és sok jót hallottam rólad, gondoltam bemutatkozom, de nem hittem, hogy ekkora benyomást fogok tenni rád.
- T-te ne haragudj! Én csak... Amúgy is ijedős vagyok. - nevettem el magam én is. - Remélem az a sok jó dolog nem Lila vagy Chloetól származik... - gondoltam magamban.
Felsegített, de a kezemet nem engedte el, amitől kicsit kellemetlenül éreztem magam.
- Ohh ne haragudj, zavarba hoztalak? Elnézést, nem szokásom! - Elengedte a kezem, majd hátrébb állt egy lépést. - Milyen modortalan vagyok, még be sem tudtam mutatkozni neked. Aiden vagyok.
- Marinette, örvendek Aiden! - nyújtottam a fiúnak ismét a kezemet.
- Örvendek Marinette - ejtette ki nevemet, majd megcsókolta kezemet, amitől én persze vörös lettem.
- Esetleg hazakísérhetem a hölgyet?
- Ohh én tudod itt lakom a sarkon és nem hiszem hogy-
- Ne haragudj kicsim a késésért, csak tudod bent felejtettem a táskámat - szólalt meg egy hang megöttünk.
Hátranéztem és nem hittem a szememnek. Adrien állt mögöttem és huncut mosollyal nézett rám.
- A-adrien...? - annyira össze voltam zavarodva, hogy megint elkezdtem dadogni előtte.
- Talán lemaradtam valamiről? Ki ez az úriember szívem? - a becézgetései miatt éreztem, hogy az arcom újra lángvörös lett.
- Szívem...? - lepődött meg a még mindig kezemet erősen szorongató Aiden.
- Ha esetleg nem esett volna le neked, elmagyarázom szivesen, hogy kik szokták egymást így becézni. - vigyorgott a meglepett fiúra Adrien. - Jaj hát milyen illetlen vagyok, be sem mutatkoztam, a nevem Adrien, Adrien Agreste - nyújtotta kezét a fiú felé, de az rá se hederítve csak ennyit válaszolt. - Adien, Aiden Sullivan.
- Na és most, hogy mi is ismerjük egymást, mert gondolom Marinette kezét azért szorongatod még mindig, mert már bemutatkoztatok egymásnak, mi mennénk is.
Ledöbbenve álltam és néztem, ahogyan Adrien ennyire védelmez engem. Nem értettem a hirtelen fellángolását, hisz eddig soha nem zavarta ha egy fiúval beszéltem, akkor most mi ütött belé? Csak nem... Féltékeny?
- Mehetünk Mari? - nézett rám csillogó szemekkel Adrien.
- Én... - lenéztem és láttam, hogy Aiden még mindig görcsösen szorongatja a kezemet és ekkor töprengtem el, hogy vajon mennyire látszik, hogy kellemetlenül érzem magam mellette. Hezitáltam egy kicsit majd improvizáltam és csak ennyit feleltem- Persze drágám indulhatunk csak idehozom a táskámat! - felvettem a hátamra, majd vonakodva, de megfogtam Adrien már felém nyújtott kezét - Nagyon örültem a találkozásnak Aiden... Köszönöm, hogy elkaptál, megmentettél egy sürgősségitől. - erőltettem magamra egy mosolyt, majd megindultunk Adriennel a pékség felé kézenfogva, mint egy igazi pár.