Maradj még velem🖤

Félelem

☆ﾟ.*Marinette szemszöge☆ﾟ.*

Hátat kellett fordítanom macskának, hogy megpróbáljam visszafolytani és elfelejteni az összes fájdalmas emlékképet, ami egyfolytában előttem lebegett. Éreztem, hogy a szemem már vörös volt a sok elejtett könnycsepptől, reszkettem a fáradságtól, mégsem tudtam volna aludni. Csendben álltam, amikor éreztem a fiú kezét a hátamon. Lassan átölelt és csak ennyit mondott:
- Előlem nem kell eltitkold az érzéseidet. - mondta gyengéden, miközben szorosabban magához húzott. -
Egy ideje már kezdtem furábban érezni magam macska mellett, mint amikor Adriennel vagyok, a különbség csak annyi, hogy mellette teljes lehetek, míg Adrien egy pillantásával az őrületbe kerget. Nem tudtam mire vélni a hirtelen változást addig, ameddig újra nem kezdett velem flörtölni amikor Katica voltam. Az arcom vörös lett és nem tudtam megszólalni sem. Macska azt hitte beteg vagyok vagy valami bajom van a hirtelen változástól. Azóta egyre erősebben érzem azt, hogy talán végig a rossz embert szerettem. - Meglepett ez a mondtata, de annyira ki voltam már merülve, hogy jól is esett, így megfordultam és én is visszaöleltem őt. Becsuktam a szememet és csak élveztem a pillanat varázsát. Percekig így voltunk, egymás karjában. Éreztem ahogyan az egyik kezével egyre jobban magához ölel, a másikkal pedig egy tincsemmel játszik. Én csak hozzábújtam, hallgattam ismét dobogó szívének hangját.
Hosszú percek teltek el, csak egymás lélegzetének hangját lehetett hallani. Hirtelen szörnyen elfáradtam. Éreztem, hogy a testem egyre gyengébb és húz a föld felé. Felnéztem a fiúra, aki még mindig karjaiban tartva engem, élvezte testem melegét és szívem egyenletes dobogását. Lassan ő is észbekapott és lenézett rám csillogó szemekkel, de nem azt az arcot látta amit elképzelt, nem azt a nyugodt, ismét mosolygós Marinettet, aki mindig ott volt neki, hanem egy sápadt és elkeseredett lányt, aki már nem bírt tovább kitartani egyedül.

☆ﾟ.Fekete Macska szemszöge☆ﾟ.

Percek óta tartottuk karjainkban egymás gyenge testét. Soha nem kaptam még ilyen hosszú és kellemes ölelést mint akkor. Egyre csak szorítottam szegény lányt, de ő nem ellenkezett, viszonozta ölelésem erejét. Még mindig a hajával játszottam, amikor éreztem, hogy a szíve hevesebben kezd egy kicsit verni és a szorításából is visszavesz. Lassan felnézett rám, de én nem akartam, hogy véget érjen ez a pillanat. Még nem. Hiába esett jól, lenéztem rá, és elképzeltem, hogy az arca újra megtelik azzal a vörös árnyalattal ami mindig olyan gyönyörűvé teszi őt, de sajnos csalódnom kellett. Marinette orcája most nem a boldogságtól vöröslött. Szörnyen sápadt volt, mégis vörös volt arca. A mosolyom egy szempillantás alatt eltűnt és én is elengedtem erős szorításomból.
- Macska... - ejtette ki nevem remegő hangon. - Én... Nagyon fáradt vagyok. - szólt, mire testartása egyre görnyedtebb lett.
- Mi a baj Marinette? Fáj valamid? Hirtelen mi történt? - kérdeztem tőle fájdalommal teli hangon.
- Annyira fáradt vagyok...
A homlokához érintettem a kezem és csak most vettem észre mennyire meleg hozzám képest.
- Marinette, kérlek nézz rám. - mondtam gyengéden. Felnézett rám fáradt tekintetével, majd ennyit mondott.
- Már nem bírom tovább tartani... - felelte, mire teste teljesen ellazulva kicsúszott kezeim közül és a föld felé kezdett zuhanni.
Abban a pillanatban mintha hirtelen megállt volna az idő. Olyan érzés volt, mintha már órák óta csak tehetetlenül nézném ahogy zuhan, nem tehetnék érte semmit, hogy megmentsem. A félelem teljesen lefagyasztott, először még mozdulni sem tudtam. Ijedten eszméltem fel rá, hogy ez a valóság és bármi is történik. Nem hagyhatom hogy elessen.
- Marinette! - kiáltottam utána. Szerencsére még az utolsó pillanatban elkaptam és magamhoz rántottam gyenge testét.
- Kérlek Mari szólalj meg! Mi a baj? Istenem mit tegyek... Kétségbeesetten szorítottam magamhoz forró homlokát, jéghideg keze erőtlenül hevert a földön. Mostmár értem mit is érezhetett Katica amikor holtan feküdtem az ölében. Rémisztő látvány volt így látni a legvidámabb és legkedvesebb lányt akit valaha megismertem.
- Kérlek... Kérlek térj magadhoz... Nézz rám hercegnő! Itt vagyok! Én... Itt vagyok... - nem bírtam visszatartani a sírást. Olyan érzés volt, mintha holtan feküdne a karjaimban, nem mozdult, lélegzete is lassulni kezdett.
- Nem... Nem!!! Csak álmodom! Én csak... Ne csináld ezt kérlek, szörnyen megrémisztessz. - üvöltöttem remegő hangon. Egy könnycsepp az arcára hullott, de nem is reagált rá.
- Mari... - szóltam újra hozzá, most suttogó hangon.
- Ébredj fel... - lehajoltam és a homlokához érintettem hideg számat.
- Gyerünk... Nem hagyhatsz el te is... - arcát a kezeim közé fogtam és énekelni kezdtem azt a dalt, ami mindig megnyugtat ha félek vagy magányos vagyok.
- Kicsi macska a tetőn... Nagy magányban nője nélkül... - itt már tényleg elveszítettem minden kontrollt az érzelmeim felett és zokogva az ölembe fektettem Marinettet és ringatni kezdtem, miközben csak énekeltem tovább. - Hirtelen a szeme újra kinyílt. A szívem háromszor olyan gyorsan kezdett verni mint azelőtt, de most a megkönnyebbüléstől.
- Istenem Mari! - rántottam magamhoz a lányt, miközben ő még arra is képtelen volt akkor, hogy megszólaljon.
- Úgy aggódtam te bolond... Soha többet ne csinálj velem ilyet! - szívemhez szorítottam a fejét és csak zokogtam tovább.
- Mi... Törntént...?
- Elájultál és... Én csak... Azt hittem, hogy te... Már alig lélegeztél és... - Marinette felnézett rám és elkezdett nevetni. Nem értettem, hogy ezen miért nevet. Kérdőn néztem rá.
- Bolond kiscicám... Ne aggódj már annyit miattam! Ez csak... - itt kicsit elgondolkodva szünetet tartott, de nem sokkal később folytatta. -
- Csak egy ájulás. Nem nagy dolog. Mostanában sokszor előfordul. - mondta teljesen nyugodt hangon.
- Ez neked normális??? Nem reagáltál semmire! Beszéltem hozzád, de te percekig meg sem mozdultál. Mondd... Ez neked a normális? - kérdeztem tőle zokogó és akadozó hangon.
- Percekig? Eddig max fél percig tartott... Fura...
- Tessék? Akkor most miért tartott tovább? Mi lesz ha nem leszek melletted, hogy elkapjalak?
- Semmi baj cicus, mostanában nehezebben tudok elaludni, ennyi. Holnap majd nem megyek iskolába, hogy kitudjam magam teljesen pihenni. - mondta mosolyogva, miközben letörölte a könnyeimet vékony kis ujjával.
- Istenem... Halálra rémísztettél...
- Mostmár itt vagyok. Soha többet nem leszel egyedül. Ígérem.