És amikor a nap már végleg lebukott a horizont alá, Marisol olyankor ragyogott a legszebben. A nap utolsó sugaraként.
hungarian hoo fanfiction!
az elveszett hős - ? / the lost hero - ?
leo valdez x fem oc
all rights to rick riordan
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
HOGY MILYEN LÁTNOKNAK LENNI? Marisol bárhová is futott, mindig rá kellett jönnie, hogy már járt ott. Hét éve megtapasztalta, hogy az álmok igenis valóra válnak. És mindig követik őt. Azóta is követték őt. Még Arizonába is, a sivatag kellős közepére. Vagy inkább ő követte őket? Már nem tudta.
Olyan hirtelenséggel kapta fel a fejét a vállról - amire véletlenül rádőlt álmában - , hogy még annak a tulajdonosa is összerezzent. Ugyan azzal a kísérteties érzéssel a csontjaiban ébredt. Ugyan úgy, mint először. Hogy valami szörnyű veheti kezdetét.
Leo egészen addig a tőle elvárható legnagyobb nyugalommal ült, de a kezét valahogy le kellett foglalnia. Így találkoztak az ujjai Marisol apró szőke tincseivel, aztán amikor az váratlanul felébredt, a fiú ijedtében rögvest elengedte a kezében tartott fonatot, s az szétbomlott.
- Hé, a frászt hoztad rám, csipkeró..
Mondata azonban a torkára forrt, amikor a lány rámeredt, és a szemében nyugtalan csillogást vélt felfedezni. Mielőtt még bármi mást mondhatott volna, a mellette ülő mintha összeszedte volna a gondolatait, éles lélegzetet vett és sürgető hangon intézte felé a szavakat.
- Valdez, adj egy tollat! Gyorsan! - hadarta Marisol, eközben eszeveszetten kotorászni kezdett a táskájában. Hát persze, már régóta nincs nála az a füzet, így kénytelen volt valami mással beérni. Egy pillanatra azonban mégis megállt. - Egyébként, mit csináltál a hajammal?
- Fontam, mit csináltam volna? Ha nem tudnád, hiperaktív és figyelemzavaros vagyok - magyarázta Leo, mintha magától értetődő lenne. Közben pedig a lány kezébe nyomott egy aligha fogó golyóstollat. Próbálta megérteni, mi okozza az idegességét, de nem tudott semmi konkrétat kifürkészni az arcából. A fonással ellentétben az emberismerés nem tartozott a specialitásai közé. - Keresd meg a saját kvízlapod, az enyém most.. nem elérhető.
Marisol felvonta a szemöldökét. Kinézett az ablakon az arcképnek visszatükröződését keresve a felületen, de csak a végeláthatatlan távolban találkozó arizonai sivatagot és a szikrázóan kék eget találta helyette. Kíváncsi volt, hogy nézhet ki fonatokkal a hajában. De ezen most nem ért rá agyalni. Sokkal fontosabb volt, hogy leírja mindazt, amit látott. Nem volt nehéz visszaemlékezni, hiszen ezek elfoglalták minden más gondolatának helyét a fejében, és görcsbe rántották a gyomrát. Visszafordult a busz belseje felé. Előrántotta a táskája alján rejtőző feladatlapot, amit előző nap osztottak ki, a kiránduláson való kitöltés céljából. A lap gyűrött volt a hátizsákban való tengődéstől, mindkét oldala tele kérdésekkel és a válaszoknak kihagyott pontozott vonalakkal.
- Mi ez a nagy sietsé.. - Valdez, aki még mindig nem értett semmit, megint nem tudta befejezni a mondatát, ugyanis Marisol a vállánál fogva megragadta és magának háttal fordította, a hátára csapta a papírlapot és nagy sebességgel körmölni kezdett. A sorok közé, a válaszoknak kihagyott helyekre, az üres részekre a lap tetején és alján. Már megtanulta, hogy az ilyen helyzetekben gyorsan kell reagálnia, hogy minél több infót le tudjon jegyezni. Néha még rajzolt is hozzá. Ugyanis mindenki tudja, hogy ébredés után nagy valószínűséggel egyből elfelejtjük az álmainkat. Bár Solnak ez valahogy nem ment olyan könnyen.
