Dreams About Kpop Idols

Egymásnak teremtve-TXT 1. Rész

Magam is alig hittem el, hogy elérkeztem az érettségi évéhez, az utolsó évhez, amit ki akartam bírni. Szinte már vártam, hogy minden vizsgám véget érjen, csak azért, hogy magammal is végezzek.
Annyi okom lett volna rá már, de talán az egyik legfontosabb ok, hogy nem éreztem magam elég jónak semmihez és senkihez. Ahogy elég fontosnak sem, mindig mások álltak előttem és még csak szép sem voltam, így semmi sem maradt. Hogy okos lettem volna e? Nem tartottam magam teljesen ostobának, de zseninek sem. Még csak azt sem tudtam, hogy mi lehetnék, mert egyetemre szinte biztos, hogy nem vettek volna fel sehova sem, de még akkor sem tudtam volna, hogy mi akartam lenni valaha.
Egyetlen apró reménysugár maradt életemben, ami egy személy formájában jelent meg a második év elején Choi Soobin néven. Nem mondhatnám , hogy amióta megláttam belezúgtam, de ahogy megfigyeltem félszemmel úgy egyre jobban feltűnt kedvessége, humora és lassan plátói szerelmemmé vált, hiszen természetesen tudtam, hogy sosem szeretne bele egy ilyen szörnyen duci és ronda lányba, aki még csak nem is tehetséges vagy okos. Egy évfolyamba jártunk és néhány közös órán is részt vettünk mindketten, így beszélgettünk is párszor, ez hozzá segített ahhoz, hogy kevésbé tudjam elfelejteni.
Nem meglepő, hogy nemcsak én nekem tetszett, hanem sok más lánynak is, egyébként lehet, hogy fiúknak is, de ezt nem tudtam biztosan. Az évek során, ahogy néha mondta akadt egy pár lány, aki szerelmet vallott neki, de szinte sosem fogadta el ezt senkitől, de senkit sem akart megbántani. Tavaly viszont valakiét elfogadta és azóta is egy párt alkottak, ha nyáron nem szakítottak, amit nem igazán hittem, hiszen nagyon boldognak látszottak együtt. Keserédes, de legalább boldognak láttam és talán elégnek gondoltam, legalább is annak akartam gondolni, ha fájt is, akkor is. Tényleg csak az érettségit akartam letenni, utána pedig mindenkinek teljesen mindegy lesz, így legalább valamit le tudtam tenni az asztalra, ha nem is túl sokat.
Az év első napján nem igazán lepődtem meg azon, hogy ismét egyedül ültem, olyanokkal körülvéve, akik nem tartoztak a barátaim közé, bár azt sem mondhattam, hogy ellenségesek lettek volna számomra. Szerencsére a sztereotípiákkal szemben nem zaklattak, nem úgy, mint a családom tette, azt hiszem egyik sem túl jó, de menekülni sem tudtam volna sehova. Nem véletlen vártam, hogy teljesen lezáródhasson ez az év.
Bár a tanítás elkezdődött a tanulók még a nyári élményektől élénken beszélgettek szinte még órákon is. Mivel szünetekben barátaim másokkal foglalkoztak csak, ezért én inkább csak sétáltam és reméltem, hogyha keserédes látványban is, de lesz részem. Egyébként ők tudtak arról, hogy kedveltem Soobint, viszont érthető módon nem bíztattak arra, hogy lépjek felé. Ki tette volna? Megelégedtem azzal is, hogy legalább köszöntünk egymásnak és néha megálltunk beszélgetni.
A szünetben is nagyrészt egymással beszéltek, ahogy észrevettem, szóval mégis inkább visszafordultam, nem mintha bármilyen potenciállal rendelkeztem volna, de inkább hagytam. Bizonyosan az egyik gyengeségem, nagyon hamar abbahagytam a dolgokat, nem tudtam kitartani nagyjából semmiben sem.
Amikor véget ért a nap, akkor barátaim együtt mentek nem is tudom hova, csak azt, hogy nem hívtak engem, meg sem fordult a fejükben, az ilyen dolgok miatt éreztem magam napról napra magányosabbnak. Mivel haza úgy sem siettem, ezért inkább lassan sétáltam, míg egy kávézóhoz érkeztem, ahol részmunka idős állást hirdettek, ami valamiért tetszett, mert bár álmok nélkül járkáltam, de azért valamennyire mindig is érdekeltek a kávézók, így arra gondoltam, hogy jelentkezek, hátha fel is vesznek, de előtte, hogy bátorságot is gyűjtsek, ezért rendeltem egy sütőkös lattet, ami igazán őszies hangulatra emlékeztetett mindig.
Míg ittam addig száz meg ezer gondolat is végig futott a fejemben, de leginkább kellemes dolgok, amiket szerettem. Az ostobának nevezhető képzelgéseim, amik megmentettek eddig.
Miután fizettem utána rákérdeztem erre az állásra.
-Még érvényes az álláshirdetés? - kérdeztem félénken.
-Igen. - mondta mindenféle érzelem nélkül az, aki nekem is készítette kávém. - De ha jelentkezni akarsz, akkor a főnökkel kellene beszélned.
-Ő hol van?
-Ha nem rohansz, akkor szólok neki.
-Persze, köszönöm.
-Nekem is hasznom, ha nem egyedül dolgozok.
Annyira rengeteget nem is kellett várnom, a főnök egy talán harmincas éveiben járó hölgy lehetett, aki kifejezetten gyönyörűen nézett ki. Beinvitált kedvesen irodájába.
-Szóval érdekel az állás... - jelentette ki és mosolygott.
-Igen. - mondtam halkan.
-Ugye tudod, hogy ennél azért hangosabban és határozottabban kell beszélned, ha itt akarsz dolgozni?
-Tudom. - próbáltam határozottan mondani, amennyire csak tudtam.
-Máris jobb. Először is, mi a neved, korod?
-Choi Hana vagyok, majdnem tizenkilenc éves, végzős gimnazista.
-Biztos, hogy végzős évedben akarsz dolgozni?
-Igen.
-Dolgoztál valaha?
-Nem igazán.
-Tudsz kávét főzni?
-Biztos megtanulom.
-Beomgyu majd besegít neked ebben.
-Mi?
-Igazából egész szép arcod van és kedvesnek tűnsz, remélem jó munkaerő leszel. Hétköznap ritkábban, inkább hétvégéken kell majd dolgoznod.
-Ezt komolyan mondja? - kérdeztem mosolyogva, mint a vadalma.
-Teljesen komolyan. Az elérhetőségeidet, kérlek, add meg, hogy majd hívhassunk, ha kellesz!
-Ah rendben.-írtam fel mindent egy papírra és odaadtam.
-Illetlenség volt tőlem, de én is bemutatkozok akkor. Kim Yoona vagyok, a kávézó üzletvezetője.
-Nagyon örülök.
-Már hétvégén kezdhetsz, ha gondolod.
-Itt leszek.
-Addig is legyen szép heted, Hana!
-Önnek is, főnökasszony.
Magam sem hittem, hogy ennyire gyorsan találtam ezt a munkát, olyan gyorsan felvettek, mintha csak álmodtam volna. Mosolyogva árultam el családomnak, hogy hamarosan dolgozni kezdek, amit nem teljesen néztek jó szemmel, de végül szerencsére nem ellenezték.
Bizonyos szinten mindig is érdekelt a kávék, italok készítésének a művészete, ezért is tetszett ez a munka, bár biztos, hogy takarítani is kell, ami nem a legnagyobb erősségem, de mindent meg fogok próbálni, ha már felvettek. A munka mellett talán az az egy apróság is szólt, hogy mintha párszor láttam volna "kiszemeltem", mikor véletlen arra tévedtem.
Hazudnék, ha azt mondanám,hogy semmit sem jelent, de én pontosan ennyit jelenthettem neki, amit meg tudtam érteni, ki tudna egy ilyen borzalmas embert szeretni, mint én? Ő sokkal jobbat érdemelt, mint én, a mostani barátnője is gyönyörű, okos, kedves. Összeillettek.
Kár, hogy nem tudjuk irányítani az érzéseinket, bár akkor talán már ebben az évben sem kellett volna bejönnöm. Csak is Soobin apró figyelmessége felém mentett meg attól, hogy magam is a tetőről ugorjak le, ahogy rengetegen tették már előttem. Talán ő lenne az egyetlen, akinek megírnám utolsó soraimat, akinek elmesélném, hogy csak miatta tolódott el évekkel és, hogy mindent köszönök neki.
A második nap egész jól telt, ahhoz képest, mint képzeltem, bár már megszoktam, hogy a jó és rossz napok váltakoztak. Soobinnal ma egész sok közös óra jött össze, aminek legbelül örültem, főleg, hogy előttem ült ezeken az órákon, de lehet jobb lett volna mögöttem, amilyen magas.
Az egyik szünetben hátra is fordult hozzám mosolyogva, ahogy általában.
-Milyen volt a nyarad? - kérdezte kedvesen.
-Nem túl izgalmas. - vallottam be zavartan, egyébként egy valamire büszke lehettem, nem annyira éreztem zavarban magam mellette, hogy ne tudtam volna beszélni vele, mint legtöbben ilyen esetekben. - Neked?
-Egész jó, azt hiszem. - nevetett. - Sehova se mentél, hogy nem túl izgalmas?
-Nem igazán, csak néha a tengerhez mentünk a szüleimmel.
-De az jó, nem?
-De. Az tényleg jó volt. A tengert mindig is szerettem. - mosolyodtam el.
-Barátaiddal nem mentetek sehova?
-Soha senki sem ért rá ugyanakkor.
-Értem.
-Ti gondolom ki tudtátok használni a nyarat Minjivel, jó nektek. - mosolyogtam, bár egy halvány szomorúság biztosan átfutott az arcomon, de nem akartam, hogy tudja.
-Végül is igen. - mondta egy kicsit furán, mintha valamit eltitkolt volna. - Olyan fura belegondolni, hogy ez az utolsó évünk, szinte el sem hiszem.
-Ne is mondd...a fejemben még mindig a tavalyi órarend van, alig tudom elhinni.
-Pontosan.
Ebédelni a barátokkal szoktam, de nagyjából mindig csendben maradtam, hiszen sokszor nem tudtam mit szólni azokhoz, amikről ők beszéltek. Mintha nem tartoztam volna oda, ez az érzés jó ideje ismerős. Persze, ez sem minden alkalommal, csak sokszor.
Olyan rossz, de annyira szívesen beszélnék szinte folyton Soobin ról, viszont tudtam, hogy nem igazán érdekli őket, főleg, hogy ilyen hosszú ideje tetszett már, így unalmas témává vált nekik. Ezt meg tudtam érteni, mert, ha mindig ugyanarról lenne szó valószínűleg tényleg elveszteném érdeklődésemet. Persze, ez alól Soobin kivétel, már az boldoggá tudott tenni, ha hozzám szólt, minden szavát ittam.
Talán nemcsak azért nem beszéltem igazán róla és az érzéseim elől, mert unalmas, hanem azért is, mert féltem és nem bíztam meg senkiben, nem mertem az érzéseim elmondani. Neki sem merném soha bevallani, annyi mindenkit elutasított, csak a mostani barátnőjét nem, aki túl tökéletesnek látszott.
Otthon testvérem és családja is velünk élt, a felesége és két kisgyermeke, ami sok nehézséget szült már, de őszintén bátyámból lett folyamatosan elegem. A kicsiket nagyon imádtam, feleségével magam sem tudtam, hogy milyen is a kapcsolatom, rossz vagy jó.
Bátyám folyamatosan piszkált súlyommal, alakommal és azzal, hogy az idolokat kedveltem. Mindennel. Ez is idegesített, de jó párszor szüleimmel is megszóltak ezek miatt. Azt akarták egy kis szinten, hogy egészséges legyek, de talán emiatt egészségtelenebb lettem, lelkileg biztos. Ezért sem akartam már sokat élni. Vagy megszökni szerettem volna, ha lett volna annyi pénzem és valamit kezdeni magammal, amiben nem bíztam eléggé, hogy elég erőm lenne hozzá.
Valahogy annyira gyorsan telt el az első hónap, a születésnapommal együtt, amikor a kávézóban kaptam egy sütit és egy kávét is, mint ajándék. A családom sok tortával és ajándékkal lepett meg, de tényleg. Egyik barátomtól kaptam egy ékszert. Ő pedig mégha csak mondta is, akkor is nagyon jól esett, hogy felköszöntött.
Közben Beomgyuval az ellentéteinket leküzdve egészen el tudtunk beszélgetni egymással, de mint megtudtam, már nem járt suliba, pedig jövőre érettségizett volna. Azt még nem árulta el miért, de nem is erőltettem, hiszen ahogy láttam, szerette ezt a munkát, ahogyan a kávékat készítette néha még a szemei is csillogtak közben. A főnökünk nagyon kedvesen bánt velünk és az elejei hibáimat segített kijavítani, mégha kicsit meg is szidott. Olyannak tűnt, mint egy második anyuka számomra. Emiatt is szerettem meg nagyon a munkát, ami mellett kevesebbet tanultam, de eddig sem vittem túlzásba, mert igazi lustaság vagyok, aki nem tudta sosem beosztani az idejét jól. Haza későn értem sokszor és iszonyúan fáradtan, mint akit meglőttek.
Ebben az egy hónapban valamit észrevettem, Soobin barátnője nem kedvelt, folyamatosan gyilkos szemeket meresztett rám és néha ki is akart gáncsolni, de nem szóltam neki. Ha tényleg szerette, akkor el akartam fogadni, hogy elengedjem, kár, hogy nem ment.
Ellene semmilyen szempontból nem tudtam volna győzni, Soobin őt szerette, nem engem, sőt, mindenben sokkal jobban teljesített. Úgyhogy, lehetett volna kedvesebb, annyival legalább, hogy nem vesz észre és akkor tényleg minden rendben lett volna.
Az egyik délután, mikor véget ért a tanítás és dolgozni sem mentem, akkor felmentem a suli tetejére, több okból is. Csak kikapcsolni is, de meg is nézni, hogy érettségi után mi legyen. Mindezt, viszont elfelejtettem, ahogy halk szipogást hallottam meg és hang irányába mentem lassan, meglepődtem, mikor a mindig vicces és vidám embert összetörten ülve a földön találtam, a szívem megszakadt, ahogy ránéztem.
-Soobin? - kérdeztem halkan és remélhetőleg barátságosan.
-Hmm? - pillantott fel. - Sajnálom...-állt volna fel, de mintha alig lett volna hozzá ereje.
-Mi a baj? - ültem le mellé, amivel kisebbnek éreztem, mint eredetileg. - Történt valami? El akarod mondani vagy csak ki akarod sírni magad? - halmoztam kérdéseim, mert segíteni akartam neki, tényleg, csak, hogy hogyan is kellene, arra nem jöttem rá.
-A szüleim... - motyogta maga elé. - Nem lesznek elégedettek... Nem vagyok elég jó... Annyi mindent várnak... - kezdett bele folyamatosan.
-Elég jó vagy. - mosolyogtam rá megértően.-Te, vagy az az ember, akit mindenki kedvel és szeret, aki vicces, tehetséges és okos is. Olyan, mintha tökéletes lennél. - vallottam be. - Őszintén nem tudom, hogy hogyan lehetnél ennél is jobb.
-Tényleg? - nézett rám könnyes szemeivel.
-Tényleg. Nagyon jó ember vagy és rossz, hogy így kell látnalak, amikor eddig mindig mosolyogtál.
-Te, még nem érezted azt, hogy egyszerűen túl sokat várnak tőled?-hajtotta fejét vállamra.
-Mindig... - sóhajtottam. - A legtöbbször úgy érzem, hogy semmire sem vagyok képes... Mintha nem itt lenne a helyem. - gördült le pár könnycsepp az arcomon.
-Nem tudtam...
-Én sem rólad... De kicsit jobb, hogy beszéltél róla?
-Ühüm... - hümmögött a fülem mellett.
Ezután egy ideig csak csendben hallgattuk egymás szipogását és légvételét, bár a helyzet különösnek hatott, valamiért egy biztonság érzés ölelt körbe, míg vele ültem itt. Egyikünk sem mondott el mindent, ez természetes, de talán még jobban megkedveltem és még inkább boldognak akartam látni, hogy mindig vagy a legtöbb alkalommal az legyen. Nem akartam újra sírni látni, de magam sem álltam jobban és emiatt, hogy segíteni tudjak, az lehetetlenné vált.
-Köszönöm... - szólalt meg hosszú, nyugodtabb percek után.
-Mit? Nem csináltam semmit. - sóhajtottam. - Nem tudom, hogy mit kellene tegyél vagy tegyek, hogy segítsek.
-Csak, hogy itt vagy és engedted , hogy szomorkodjak.
-Azt hiszem, hogy senkinek sem lehet tökéletes élete... Ez olyan szomorú.
-Igazad lehet... Mindenki másra vágyik, mint amije van.
-Te mire vágysz? -kérdeztem az égre nézve, ahogy a Nap befestette már az eget pirosas árnyalatúra.
-Szabadságra, hogy azt tegyem, amit akarok, mivel mindenki azt akarja, hogy az ő akaratukat teljesítsem.
-Nem is tudtam... - fújtam ki a levegőt szomorúan.-Azt hiszem tényleg nem értek az emberekhez.
-És te, Hana, mire vágysz? - emelte fel fejét vállamról.
-Hogy boldog legyek. - mondtam ki. - Hogy legyenek céljaim, legyek valamiben tényleg jó... De sajnos semmiben sem vagyok elég jó, csak a kifogások gyártásában.
-Neked sem könnyű... De biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog neked! - mosolyodott el halványan.
-Még ebben is jobb vagy, nem igazságos.
-Nekem az is elég volt, hogy mégsem egyedül kellett teljesen szembenéznem a gondolataimmal.
-Miért? Minji nem beszél veled ezekről és nem segít?
-Minji? Ő... Nem. Inkább a barátnőivel vásárolgat.
-Azt hittem, hogy ő szeret téged, vagy legalábbis azt képzeltem, hogy ha valaki megtalálja a párját, akkor vele mindent megbeszélhet. Sokszor tévedek úgy néz ki.
-Nem hinném, hogy most, te, tévedtél volna, hanem én voltam az.
-Ezt hogy érted? Nem szereted? Vagy micsoda?
-Egyikünk sem szereti a másikat.
-Szeretted?
-Nem hiszem, csak őszintének tűnt.
-Mintha szeretett volna téged?
-Igen, de mégsem voltam elég okos, hogy észrevegyem csak ugyanúgy kedvelt, mint a legtöbb lány. Mert olyannak látnak, mint egy dorama főhősét, aki tökéletes és ha nem az, akkor az nem tetszik nekik.
Magamban azért megjegyeztem, hogy számomra még tökéletesebbnek tűnt, mint eddig, a hibákkal együtt.
-Vannak hibák, amik szebbé teszik az embereket szerintem.
-Szebbé teszi?
-Nem minden hiba és nem minden embert, de igen. Mondhatjuk, hogy hiba, de nem az, a heterochromia, mégis gyönyörű.
-Van benne valami.
-Bármilyen szép a naplemente, már haza kéne indulnunk. Nem?
-Hogy eltelt az idő. - állt fel lassan, mert lábai biztosan elzsibbadtak, hiszen, ha kevesebbet is ültem is, nekem is  elzsibbadtak. - Menjünk! - nyújtotta kezét, hogy én is felálljak, de nem akartam elfogadni a segítségét, mert túl nehéz lettem volna, ha felhúz, de nem engedett más választást, így végül hagytam.
-A cuccaim a teremben hagytam... - csaptam a fejemre.
-Nyugi, én is. - nevetett fel. - Biztos, hogy még ki tudjuk hozni a dolgaink.
-Remélem, nem akarom otthagyni a dolgaim.
-Nem fogod, maximum segítséget kérünk.
-Jó. - fogadtam el és lementünk a tetőről.
Ő sírt, de most mégis ő mosolygott és vágott pozitívan a dolgokba. Mintha soha meg sem érdemelhetném, hogy szeressen.
Szerencsére mindkettőnk terméből ki tudtuk hozni a dolgainkat és utána már be is sötétedett, ami valljuk be nem tartozott a kedvenc elfoglaltságaim közé, hogy sötétben sétálgassak. Az iskola előtt megállt, mintha gondolkozott volna.
-Busszal mész? - szólalt meg.
-Szerintem igen. Miért?
-Akkor szerintem most együtt megyünk. Hasonló irányba lakunk szerintem.
-Igazából nem tudom, csak a suliban szoktalak látni.
-Majd meglátjuk. - indultunk meg a buszmegállóba,ahol megnéztük a menetrendet, hogy hova megy és mikor.
-Egy ideig egy buszon kell akkor mennünk?
-Ha jól látom, akkor igen. Még tíz perc és jön.
-Az jó, azt hiszem. - néztem az utcára, ahol megannyi autó járt még ilyenkor is. A fények szinte összemosódtak, talán, mert kissé elfáradtam.
Ahogy a buszunk megjött jegyet vettünk és felszálltunk rá, egymás mellé ültünk, én kívülre, mert előbb szálltam le, mint ő. Az út alatt csendben maradtunk, mikor leszálltam, akkor pedig elköszöntünk.
Nem hittem volna, hogy beszélgetésünk után nem sokkal szakít barátnőjével, aki most még mérgesebbnek tűnt. A dühét pedig folyamatosan rajtam vezette le azzal, hogy zaklatott, de ravasz módon, úgy, hogy senki olyan ne legyen a közelemben. Nem tudom miért, de nem is árultam el senkinek, mert úgysem értek rá az emberek velem foglalkozni. Amúgy is, ha nem bírom, akkor az érettségit megelőzve történik majd minden.
Tudtam, de azért kissé szomorú, hogy lelkileg is gyenge típus vagyok, aki kevés ideig bírja, ezért is álltam iskolánk tetején, hogy most véglegesen elbúcsúzhassak mindentől és mindenkitől. Amikor felkészültem, akkor már készültem ugrani azzal  a gondolattal, hogy hiányozni senkinek sem fogok, de valaki hangját meghallottam.
-Hana! - kiáltott az ismerős fiú hang.
Megfordultam, hogy láthassam ki az, ahogy felismertem ki is ő, sírni kezdtem.
-Gyere le onnan, kérlek! - kérte aggódó arccal.
-Minek? - kérdeztem szipogva és csalódottan. - Nincs értelme.
-De van! Nem halhatsz meg!
-Miért nem?
-Mert nem akarom,hogy meghalj!
-Ne hazudj, csak, hogy megments !
-Nem hazudok! Gyere le, kérlek!
-Nem akarok...menj el... Legalább nem leszel bűnös, ha most elmész.
-Nem. - jött közelebb, ami miatt hátráltam és majdnem tényleg le estem, de visszahúzott és lesegített mielőtt gondolkodhattam volna.
Aztán átölelt, ami meglepően jól esett, de csak még jobban elkezdtem sírni, mintha minden eddigi sérelmem könnyként távozott volna.
-Minden rendben.-simogatta a fejem.
Jó pár percig így maradtunk, míg valamennyire lebírtam nyugodni, aztán szemembe nézett.
-Miért akartad ezt tenni? Meséld el nekem, kérlek!
-Nem akarlak ezzel zaklatni. - szipogtam még mindig.
-Nem zaklatsz vagy zavarsz ezzel. - mondta őszintén, mintha tényleg tudni akarta volna.
-Minji... Zaklatott folyamatosan míg együtt voltatok is, bár azt csak ebben a tanévben kezdte, de rosszabb lett, hogy szakítottatok. Egyszerűen nem bírtam tovább... - néztem a földet közben. - De az is igaz, hogy nem most, de már terveztem ezt megtenni. Amiről beszéltünk nemrég ugyanitt. Olyan, mintha a barátaimnak is végső opcióikban szerepelek, ahogy a családomban is... Nincs senki, akivel teljesen őszinte tudok lenni és olyan egyedül érzem magam, és, hogy semmit sem tudok megcsinálni, nem vagyok elég... Azt sem tudom, hogy ki vagyok igazán, hogy mit szeretek és milyen is vagyok... - szakadt ki belőlem, ami évek óta nyomta a szívem és mintha egy kő gurult volna le róla, megkönnyebbültem, hogy kimondtam, pedig nem tidhattam, hogy mi is lesz ezután.
-Nem tudtam, hogy ennyire rosszul érzed magad... Nagyon rossz megfigyelő vagyok. Segíthetek neked valahogyan?
-Őszintén nem tudom, hogy hogyan lehetne rajtam segíteni, mert tényleg mintha semmiben sem lennék olyan jó, hogy foglalkozzak vele és még ahogy rám néznek az emberek, úgy csak nem tetszem nekik. A személyiségem? Szintén szörnyű.
-Ne butáskodj! Biztos, hogy van valami, amiben jó vagy. Hogy néznek rád az emberek? A személyiséged nem szörnyű.
-Köszönöm, hogy vigasztalni próbálsz, de tudom. Az emberek elítélik vagy undorítónak tartják, hogy nem vagyok vékony. Te, nem láttad, hogy mennyire sértődékeny, hisztis és makacs vagyok. Amellett sajnos elég lusta is. Kitartó sem vagyok.
-Pedig szép vagy. - amikor ezt mondta, sérelmeim ellenére is pillangók repkedtek a hasamban. - Azt tudom, hogy makacs vagy, de egyébként ki tökéletes?
-De nálam mindenki tökéletesebb.
-Nem hinném. Minji rosszabb, mint hittem. Zaklató lett, aki áldozatnak hiszi magát és nem képes elismerni, hogy hibázott.
-De ő szép, okos... Eddig kedvesnek láttam, de azt nem mondhatnám, bár előtte is próbált kitolni velem.
-A szépség sem minden, ha belül rohad.
-Épp ez az, egyikben sem vagyok jó. Se belül, se kívül.
-Szerintem túlzol. Mi lenne, ha segítenék neked tanulni?
-Remélem jó tanár vagy...
-Próbáljuk meg és akkor sem lennél egyedül!
-Végül is... Jó.
-Ez a beszéd! Most pedig menjünk!
-Hová?
-Haza vagy akarsz menni valahova?
-Barátok vagyunk?
-Persze.-mosolygott rám. - Azok vagyunk, mostantól biztosan.
-Ez jól hangzik. - mosolyodtam el újra.
-Szép a mosolyod. De nem kéne a tetőn aludnunk.
-Legalább látnánk a csillagokat. - mondtam kissé álmodozva, mindig is imádtam a csillagokat.
-Majd megnézhetjük, de hideg van és nem igazán van sok ruha rajtad.
-A terveim szerint nem kellett...
-Menjünk a dolgainkért! - fogta meg a karom és lefelé húzott, hogy tényleg vele menjek.
Ahogy előzőleg úgy is szerencsésen megtaláltuk mindenünket. Ismét a buszhoz sétáltunk, de arra várnunk kellett még egy kicsit.
-Nincs kedved holnap eljönni velem az uszodába, hogy megnézzük Yeonjunt?
-Ő tavaly végzett, nem?
-De, csak rég mentem hozzá, szóval ez egy jó alkalom.
-Oké.
-De csak nézzük szerintem.
-Megyek, de mikor?
-Suli után.
A busz ezzel meg is érkezett, amire felszálltunk, ahol mondta, hogy ma inkább haza kísér. Nem tudta, hogy mennyire megnehezítette, hogy ne szeressem, nem is értettem, hogy hirtelen miért akart velem lenni. Mert azt nem hittem volna, hogy érzéseim viszonzásra leltek, az egyenlő a lehetetlennel.
Reméltem, hogy a családomból senki sem látja meg, mert nem akartam nekik semmit sem mondani. Most is, mit mondtak volna?
Semmit sem kérdeztek mosolyomról, mert Soobin mosolygásra késztetett, aminek örültem is, a szobámban az ágyon feküdve gondoltam vissza rá, hogy milyen édes is volt.
Másnap együtt ebédeltünk, mert Taehyunnal, az egyik legjobb barátjával, hozzánk ültek és így sokkal vidámabban telt az ebéd, még nevettem is velük. Nem foglalkoztam a figyelő szempárokkal most, de egy kicsit tetszett, hogy Minji mekkora féltékenységgel vizslatott bennünket. Soobinnal az oldalamon úgy hittem, hogy biztonságos, szóval kevésbé aggódtam exe miatt.
Barátaimnak nem meséltem semmiről sem, bár lehet nem is annyira érdekelte őket, így őket is meglepte, hogy ők ketten mellénk telepedtek. Azt nem tudtam, hogy Soobin mit mondhatott Taehyunnak, de reméltem, hogy keveset, mert tegnap is először árultam el majdnem minden gondomat, de csak neki. Másnak sosem mertem.
-Hogy hogy ide ültetek? - kérdezte kíváncsian Jangmi, egyik barátnőm.
-Miért is ne? - mosolygott Soobin.
-Csak kíváncsi voltam.
-Talán baj? - kérdezte Taehyun.
-Nem, dehogy. - ellenkezett Nabi. - Csak meglepett minket.
Többet erről nem igazán esett szó, de nem is bántam.
Amint mindennel végeztünk Soobinnal Yeonjunhoz indultunk, hogy megnézzük edzését. Nem tudtam, hogy mit kellett volna várnom ettől, de mellette még barátként is jobbnak tűnt.
-Yeonjun ment egyetemre? - érdeklődtem.
-Igen, informatikát tanul, úszni pedig hobbiból úszik.
-És te, mit szeretnél csinálni érettségi után?
-Valószínűleg egyetemre megyek, hogy utána a családi vállalkozásban dolgozzak. Neked vannak terveid?
-Nem tudom... Végül is, az is lehet, hogy maradok a részmunka idős munkámnál, jobbat úgy sem tudok kitalálni.
-Dolgozol?
-Igen.
-Hol?
-Egy kávézóban, ahol készítek sok fajta italt, meg a szokásost.
-És érdekel ez?
-Azt hiszem, hogy igen. Szeretem csinálni, de nem tudom, hogy mennyire vagyok jó benne.
-Ha érdekel, akkor ezt is lehet tanulni és biztos, hogy el tudnál helyezkedni.
-Van benne valami... Még gondolkodok rajta.
-Ahogy jónak látod. Itt vagyunk! - mutatott az uszoda fehér és hatalmas épületére. - Menjünk be!
-Yeonjun tudja, hogy itt vagyunk mindketten?
-Persze.
-És nem bánta, hogy jöttem?
-Nem, azt mondta, hogy egyáltalán nem baj.
-Hála az égnek... - fújtam ki megkönnyebbülten a levegőt. - Bár... Remélem nemcsak nem akart megbántani, de különben nem is akarja.
-Ő nem a barátaid.
-Fura ezt így hallani - szomorodtam el, mert igaza lehetett.
-Ne gondolj semmi rosszra, most nem kell szomorkodni! - fogta meg arcom, hogy mosolyt próbáljon varázsolni rá azzal, hogy mozgatja. Megtette a hatását, hiszen elnevettem magam rajta. - Máris jobb.
Beléptünk, majd követtem Soobint, aki egy rövid utat mutatva vezetett a medencékhez, a padokra mindenünk leraktuk és hamar megtaláltuk Yeonjunt is, a barátaival.
-Sziasztok! - köszöntek mosollyal az arcukon, ami nem kicsit lépett meg.
-Sziasztok. - köszöntünk mi is, majd akiket nem ismertünk azoknak bemutatkoztunk, ahogy ők is.
Kedvesnek tűntek mindannyian, közben a vízbe is mentek, hogy ússzanak pár kört. Alapból én is szerettem úszni, csak a testem nem szerettem, ha úgy látták.
Mikor kimásztak, akkor Soobin valamiért a medence szélére ült és lábát lógatta, az egyik fiú mögé settenkedett és, mint megviccelve belelökte a vízbe, ami először viccesnek tűnt, de nem jött fel.
-Soobin... Ne viccelődj! Gyere ki! - kérte kétségbeesetten. - Soobin?
Mivel nem jött és a többiek nem mentek, ezért beugrottam a vízbe, hogy megkeressem. Majdnem a medence alján találtam meg és minden erőm beleadva fogtam meg, hogy a felszínre jussunk, a levegőm egyre fogyott, épp, hogy időben hoztam fel. Yeonjun segített, hogy a vízből kiemeljük, utána én is kimásztam fáradtan.
Soobin nem nyerte még vissza eszméletét, de sajnos nem vettem részt elsősegélyen, ezért nem tudtam, hogy pontosan mit kellene tennem most.