Egy Pohár Bor

PESTI ESTE

A sötétség szürke szellem képében ül a fiatal esti égre.
Színe még fakó, hangja nem elég mély tónusú.
A hűvös is alig él, de már-már annyira kellemetlenül csipked, hogy az ember nem akar naphosszat kint ülni.
Én mégis ülök, és nézem a rohanó alakokat, akik akár az őszi szél röpptette elhalt levelek unottan és kedvtelenül sodródnak az árral.
Én is ilyen kedvetlen volnék? Valószínűleg igen.
Gondolatok motoszkálnak a fejemben. Nem szépek, de nem is rosszak.
Annyira.
Lágy dallam szól egy közeli étteremben; egy muzsikus cigány pengeti a húrokat.
Puccosnak tűnik, szinte látszik a pincérek fanyarú arcán. Pontosan olyan hely, amit egy átlagos ember kíván, de nem tehet.
Apropó átlagos. Mit jelenthet átlagosnak lenni.
Nem tudom.
Én csak egy elveszett művész vagyok a sötét fergeteben. Művész a fenéket, csak valami néma förtelem, ami túl mély gondolatokba rejti tudatlanságát a világ elől.
És mégis... mégis úgy érzem ez maga a valóság. Ez, az apró jelentéktelen pillanat, amiért érdemes élni. Visszataszító, de ennek ellenére elkápráztat.
Egyszerűen gyönyörű és mégis undorító. Igen...
Valahogy így tudom leírni a korai pesti estet.