ZENÉL A TŰZ
Szénné és hamuvá érik, a kandallóban ropogó fiatal fa.
Végül nem marad semmi csak a leégett vágy, az elnémult ének.
Csak ülök önös magammal és nézem, ahogy halványan lobog a láng,
majd némán álomba zuhan.
Újabb fát dobok a vörösen izzó katlan szívébe.
Én magam vágtam a tömböket: hosszú percekig küzdöttem értük.
Ruháimon a bágyadtság sara pihen; esztelen nehezedik rá gyönge testemre.
Rozoga fatömb tartja büszkén súlyomat, s én mégis úgy telepszem rá, mintha nem lennék érte hálás. De hálás vagyok.
Hálás az égnek, hogy esik az eső. Hálás a napnak, hogy mosolyog rám.
Lekötelez a tető, hiszen megvéd az esőtől.
Ülök és nézem a kandallóban ropogó fát,
ahogy szzomorú árnyjátékát a falra vetíti.
A táncot egy néma királylány és egy tehetetlen herceg adja elő.
Zongorázik a láng, ahogy pattogva dallamot játszik.
Hálás vagyok a tűznek, van mit óvhatok. Mégis én vagyok a herceg és a királylány, a magányba fulladt, tehetetlen némaság.
YOU ARE READING
Egy Pohár Bor
PoetryEgy Pohár Bor mellett, Vígan szűrcsölöd az életet, de neked valamiért mégis ennél több kellett. Valamiért nem volt elég az elkövetkező tegnap, s az elmúlt holnapban keresed magad. Olyanok vagyunk, mint az egerek, rövid életünk alatt minden ember utá...
