Egyrészesek

Tűzforró California

Rengeteget fizettem ezért az álomért, de mostanra bátran kijelenthetem, hogy mennyire megérte. Persze egyelőre küzdök a jó pozícióért, és a megbecsülésért is a kollégáim között, de kedvelnek, a fizetés pedig elég ahhoz, hogy finanszírozni tudjam a szobát, amit bérelek. Mindenki arról próbált meggyőzni, hogy keressek lakást valahol Los Angeles külterületén vagy annak vonzáskörzetében. Hogy annyi pénzből, amennyiből itt Malibun fizetek egyetlen szobát, ott egy egész lakást is kivehetnék, és én mindezt nagyon jól tudom. Ennek ellenére nem érdekel, hogy a házon három másik sráccal osztozom, mert amikor kijövök a teraszra, bár messzebbről, de látom az óceánt és a malibui hegyoldalt. A jelenlegi otthonom ugyan nem közvetlenül a parton van, de ez sem számít. Minden csodálatos így, ahogy van. A lakhatás és megélhetés minden nehézségével együtt is maga a paradicsom a családom wyomingi farmháza után, amiben felnőttem.

- Készen állsz az első esti műszakodra? - kérdi George, a felettesem, aki megmutatott nekem mindent későbbre, hogy miként zárjak be, és hogyan hagyhatom majd itt a pavilont.

- Nem hiszem, hogy túl eseménydús lesz - húzom el a szám. - Igazából, már alig várom, hogy végre a délutáni műszakban dolgozhassak, amikor tele a strand.

- Azért elaludni itt sem lehet - rázza meg a fejét, ahogy magához veszi a cuccait és készen áll az indulásra. - Mindig vannak olyanok, akiket nem annyira érdekel a kerítés vagy a sorompó.

- Rendben - felelem, és igazából még el is gondolkodom ezen, hogy talán éjjeli vízimentőnek lenni a fekete óceánban még királyabb, mint nappal.

Feltéve, ha tényleg járna erre valaki, mert lassan fél tíz, teljesen besötétedett, és a kutya sincs az egész parton. Én viszont már mindennel próbáltam lekötni magam. Még vissza van két és fél óra a mai munkaidőből, de már végighallgattam a világ összes zenéjét, kétszer, olvastam is, és már nem tudom, mi a fenével foglaljam le magam.

Úgy döntök, megyek, sétálok egyet a víz mellett, és minden bizonnyal ez volt a legjobb döntés, amit hozhattam. Ahogy felmászom a sziklákon, egyből meglátom a kis viharlámpát, amit elrejtettek mögéjük és a vízimentő pavilonból esélytelen meglátni. A parton senki sincs, csak egy pár csíkos vászoncipő, egy hátizsák, meg a lámpa. Viszont ahogy egyből az óceánt fürkészem, senkit nem látok. Vaksötét, még a víz meglétéről is lehetne hazudni, ha nem hallanám a hullámok hangját.

Várok még néhány pillanatot, hátha megjelenik a csomag gazdája, de amikor senkit se látok és idegen hangot se hallok, azonnal elrohanok az életmentő felszerelésemért, a megafonomért, és a fejlámpámért. Ennek kellően erős a fénye ahhoz, hogy lássam vele az alakot, aki hatalmas hullámokat lovagol meg éppen. Kibaszott őrült idióta!

- Azonnal jöjjön ki a vízből! - kiáltom olyan hangosan a megafonba, hogy biztosan meghallja. Az egyik hullám egyébként is kifelé hozza, én pedig összeszorított állkapoccsal figyelem, amint a fiatal férfi egészen mellém siklik a homokon, még mindig a deszkáján egyensúlyozva. Már vagy fél éve gyakorlom a szörfözést, de a nyomába se érhetek, annyira profi.

- Minden oké? - kérdi mosolyogva, ahogy hátra simítja a vizes tincseit. Nem látom őt tökéletesen a sötétben, a lámpámat is lekapcsoltam, hogy ne vakítsam el vele, de még így is látom a kurva felsőbbrendű, ki ha én nem, baszott gazdag vagyok, nekem mindent szabad vigyorát. És még csak nem is lehet sokkal idősebb nálam.

- Tisztában vagy vele, hogy ezen a szakaszon a víz tele van sziklákkal? - magyarázom neki azonnal, ő pedig továbbra is mosolyogva néz rám, amivel még jobban felidegesít. - Rohadt veszélyes! Meg is halhattál volna!

- Tényleg? - néz a víz felé, a hangjában ott a hitetlenség. Úgy csinál, mintha nem értené, fogalma sem lenne, miről papolok.

- Leesel a deszkáról, bevered a fejed és senki nincs veled - mutatok körbe ingerülten. - Meg is fulladhatsz ha elájulsz. Szó szerint bármi történhetett volna.