Egyrészesek

Párizs, 1930

Párizs, 1930. augusztus 13. 

Szerda

Louis aznap korán kelt. Fűtötte az a hangulat, ami körülötte egész Franciaországot is, de még nem tudta, mi fogja várni a villamos felé menet. A nép az utcákon hömpölygött, de Louis még nem értette. Vagy csak nem akarta érteni, hogy mi történik. Mindössze két nap telt el. Ő és az egész szerkesztőség rajta volt az ügyön. Louis volt, aki ki akarta robbantani a lázadást, de elkésett. Hiába szervezkedtek, hiába készítették a röplapokat, minden hiába volt, mert a nép végre azt mondta, elég! Látta a táblákat, amivel az emberek vonultak, hallotta, ahogy kántáltak. Hallotta, ahogy igazságot követelnek, ahogy Treviranus nevét kántálják, és nem éltetési célból. Dühösen ugrott fel az érkező villamosra, hogy elutazzon vele a nyomdáig.

- Megelőztek minket - fogadta egyből legjobb barátja és hű munkatársa, Stan, de Louis szóra sem méltatta. Továbbsétált, egészen az irodáig, amiben minden nap dolgozott, és magára csukta az ajtót. Gondolkodnia kellett. Ki akarta találni, hogy a Futótűz, a folyóirat, aminek a főszerkesztője és tulajdonosa volt, hogyan, miként vehetne mégis részt a feltörő forradalomban. Louis forradalmat akart. Egyáltalán nem tetszett neki az, ami a Nagy Gazdasági Világválságból maradt hátra az emberekben, és az sem, ahogy mindenre fejet hajtottak. Gyűlölte látni az érthetetlen okokból, egyre magasabbra emelkedő Hitler diadalát, és talán ő volt az egyetlen az ismerősei közül, aki egyszerűen csak tudta, a vérében érezte a közelgő háborút. Vészmadárnak kiáltották ki, de nem érdekelte, mert egyszerűen csak tudta. Tartott a szeptemberi parlamenti választásoktól, amik Németországban voltak esedékesek, mert hitt Hitler sikerében. Gyűlölte a tényt, de hitt benne.

- Louis - nyitott be az ajtón Babette, aki mint minden pillanatban, természetesen aznap is gyönyörű volt. Fekete-fehér kosztüm ruhát viselt, ami a derekánál annyira karcsúsítva volt, hogy Louis talán attól is félt volna, ha meg kell ölelnie. Tartott volna attól, hogy kettétörik. A dús ajkain vérvörös rúzs csillogott, és egy kicsi, de tökéletesen a szereléséhez illő kalapot viselt. A legszebb nő volt, akit Louis valaha látott élete során. Babette az asszisztense volt. - Monsieur Styles van itt, és nem tágít. Téged akar.

- Mint oly' sokan... - sóhajtott fel Louis, de persze nem gondolta komolyan, még a szemét is megforgatta. - Mondd, Babette, miért nem képes feladni és elfogadni az elutasítást? Már háromszor leveleztem vissza neki, hogy köszönjük, de nincs szükségünk a művészetére.

- Talán ő másképp gondolja - válaszolta egyszerűen Babette, és egy kicsit beljebb lépett, bizalmas közelségbe Louis-hoz. - Nem bánnám, ha mégis alkalmaznád. A kézírása elfelejtette közvetíteni azt, mennyire jóképű. És nincs jegygyűrű az ujján.

- Csodálatos! - vigyorodott el Louis, de csak amiatt, mert ez a tipikus Babette volt. Minden férfit megnézett magának, de nem lehetett semmivel se vádolni, mert emellett ő volt a legválogatósabb nő Louis egész ismerettségében. - Épphogy kilábaltunk a világválságból, odalent kitörni látszik a forradalom. Hitler a győzelem kapujában, hála Heß-nek, és annak az erkölcstelen rohadék Essernek. Be fognak törni hozzánk, és nem csak hozzánk, nem csak a mi szabadságunkat és pillanatnyi boldogságunkat fogják követelni, hanem az egész világét. Háború lesz, megint, mégha nem is hisz nekem senki, kisebb gondunk is nagyobb annál, mint hogy egy huszonéves ficsúr szerelmes verseket publikáljon a Futótűzben. Küldd el!

- Rendben - mondta megértően Babette, és pontosan tudta, ezekben a pillanatokban jobb magára hagyni Louis-t. A férfi forradalmár volt. Annak született. Még harminc sem volt, és a vére pezsgett. Beszélni akart. Hallatni a hangját. Figyelmet. És Louis tudott beszélni. Elképesztő beszédeket tartott, és a cikkek, amik a kezei közül kerültek a folyóiratba, egytől egyig mestermunkának számítottak. Nem volt végtelenül gazdag, a családja sem volt tehetős. Louis minden pénzét a munkájába ölte, és a folyóiratot támogatta belőle, de a nevét, leginkább Párizsban, sokan ismerték. Louis, a fiatal forradalmár.