Egyrészesek

Amazon Lover

Utáltam a munkám. Elbaszott dolog volt minden nap így felkelni, mégis kénytelen voltam. Valamiből finanszíroznom kellett az albérletet, és bár ez a munka egy szar volt, sajnos túl jól fizetett ahhoz, hogy csak úgy otthagyjam. Talán hülye voltam, amikor apám azt állította, képtelen vagyok felkelni a videójáték mögül és saját életet kezdeni, miután otthagytam az egyetemet, én pedig vitába szálltam vele. Azt mondtam, téved, igenis alkalmas vagyok rá diploma nélkül is. Ennek akkor már három éve. Azóta is ugyanazt csináltam. Futárkodtam. Kibaszott egyenruhás futár voltam abban a potenciál tekintetében halott kisvárosban. Szerettem vezetni, életem legjobb napja volt, amikor megkaptam a jogosítványomat, és amikor emberesen összevesztem apámmal, majd elköltöztem otthonról, először Uber sofőr voltam. Aztán hamar rájöttem, hogy bár vezetni imádok, az embereket utálom az autómban, amikor minden áron beszélgetni akarnak velem, vagy épp panaszkodnak, pletykálnak olyanokról akikről lövésem sincs, és még sorolhatnám. Így az a karrierem hamar véget ért. Kerestem valami olyat, ahol vezethetek, de egyedül vagyok az autóban. Az Amazonnak futárkodás pedig bevált. Állati jól fizettek, és bár maga a munka szánalmas, jobban kerestem, mint a diplomás apám, ezért eszemben sem volt váltani. Egy kicsit még az orra alá akartam dörgölni. Plusz egyébként meg is becsültek, mivel nem sokan adják erre a fejüket a városunkban. Sőt a környező kisvárosokban sem, mert amikor rendelés akadt, oda is engem küldtek. Elég nagy részt fedtem le felváltva egy lánnyal, aki akkor ugrott be, amikor szabadnapos voltam.

Viszont voltak napok, mint az a bizonyos is például, amikor egyszerűen csak nem volt kedvem kikelni az ágyból és bemenni a raktárba a csomagokért. Ettől még persze meg kellett tennem, de akkor kifejezetten keserű szájízzel indultam el. Még a tükör előtt se töltöttem túl sok időt, csak a fejembe húztam az egyenruhához tartozó baseball sapim, és mentem.

– Késtél! – szólt rám a műszakvezető, James, azonnal, ahogy betettem a lábam a hatalmas helyiségbe, ahol már halmokban álltnak a dobozok és nagy borítékok. – Sok munka lesz.

– Látom, ma a nagyobb kocsit viszem – húztam el a számat. Amikor kevesebb volt a szállítani való csomag, olyankor csak a saját autómba pakoltam be, esetleg fordultam kétszer, de nem számított, legalább kényelmesen azzal furikázhattam a városban, a cég úgyis fizette az üzemanyagom. Ilyenkor viszont rengeteg idő esett ki azzal, ha oda-vissza ingáztam a raktár és a város között. 

– Könnyebbség, hogy sok küldemény ugyanoda megy, letudod majd egy körben – vont vállat, aztán újra a csíptetős mappájába temetkezett, hogy feljegyzéseket írjon és szállítóleveleket töltögessen ki.

– Baszki, nem vicceltél – nyögtem fel, amikor már vagy a tizedik, ugyanannak a címzettnek szóló nehéz dobozt tettem a kisteherautóba. – Harry Styles megrendelte a fél raktárkészletet? – olvastam le a nevét az éppen kezemben lévő csomagról.

– Isten se tudja, mi baja a pasasnak – legyintett, és amikor a kezembe adta a nekem szánt csíptetős mappát, már ott is hagyott. Természetesen szakadt az eső, ami ugyan kicsit sem volt meglepő ezen a helyen, viszont pontosan ugyanannyira bosszantó minden egyes alkalommal. Vannak olyan emberek, mint amilyen például az anyám, akik esőkabáttal a táskájukban járnak mindenhova, és vagyok én, aki csak folyton elázik. Így volt ez aznap is. Szerencsére mindenki nagyon kedves volt, többször is megköszönték a kiszállítást, már akik épp otthon voltak, és egy pár hetente látott idős néni még forró teát is felajánlott nekem, hogy kicsit felmelegedjek.

– Na jó! De nem a tea miatt, Mary, kizárólag a társasága vonz – csókoltam neki kezet, amikor nagyobbra nyitotta az ajtót, de komolyan se vett, csak felnevetett, aztán megcsapott a kezében lévő könnyű borítékkal.