Meleg vagyok, nem pedofil!

A család az család

Magányos szombat reggelnek néztem elébe. Bianka elment otthonról már hajnalban, mert dolgoznia kellett. Nekem nem kellett túlóráznom, bébiszitterként nem mindig adatik meg ez a gyönyör. Más meg nemigen lakott nálunk.

Egyedül teljesen értelmetlennek éreztem a létemet azon a napon. Mindig nagy társasági ember voltam, így értékeltem a társaságot, akkor is, ha ez a jelző a hajnali háromkor történő, becsípett, sírós fajtát takarta.

A reggelimet készítettem – eltérve szokásomtól, mivel egészen ritkán eszek reggel –, egészen addig, amíg nem kopogtak az ajtón. Reggel nyolckor. Elmormoltam egy gyors, kreatív káromkodást, hogy csillapíthassam mérgemet, mivel biztos voltam benne, hogy az egyik szomszéd az. Nem tudtam, miért is lehetne dühös, úgy véltem, minden rendben volt a lakásban. Az is lehetséges volt persze, hogy kér egy kicsit a rántottámból – mivel valljuk csak be, egy odasült rántotta annál is égettebb pirítóssal egy ilyen szép tavaszi reggelen elmulaszthatatlan. A vétek kihagyni-féle ráadás pedig az a fajta kávé, ami olyan édes, hogy az ember nemesebbik fele összeregad tőle.

Következtetésként: az én ízlésemnél és főzési csínjaimnál minden jobb.

Már teljesen összeszedett és nyugodt állapotban értem oda az ajtóhoz – legalábbis én így gondoltam. A zárakkal való vacakolás után – ami csak még több gázt adott a forrásban lévő agyvizem alá – hatalmas lendülettel prezentáltam az érkezőnek, hogyan (ne) használjuk a forgatónyomatékot: sikerült fejbe kólintanom magamat.

A vendég egy halk kacajt megengedett magának, mielőtt megszólalt volna.

– Panna néni! Rég láttalak! – mosolygott rám.

Egy pillanatra megborzongtam. Ahogy az előttem álló fiatal férfira néztem, az összes emlék, visszaáramlott a vénáimba, és újra úgy éreztem magamat, mint tíz évvel az ajtónyitás pillanata előtt.

– Micsoda fess fiatalember lett belőled, mióta nem találkoztunk!

Még perceken át néztem őt. Találgattam, hogy vajon mi lehet a szakmája, van-e barátnője és családja, és hogy hogyan boldogul, mióta nem láttuk egymást.

– Bocsáss meg – csaptam a homlokomra –, hogy ilyen otromba módon viselkedek! Csak, olyan régen láttalak... Gyere be – tártam ki az ajtót.

– Köszönöm, Panna néni.

„Ó, igen! – gondoltam. – Erről ő úgy fog leszokni, mint én a reggeli koffeinadagomról."

– Most, hogy már felnőttél, igazán maradhatnék Panna is – zsörtölődtem, miközben bezártam mögötte a faajtót.

– Mindenképpen. Ez lesz a fő gondom.

– Hogy leszoksz róla?

– Pontosan.

– Barni, – kezdtem bele, miután kinézelődte magát – tudom, hogy azt mondtuk, bármikor jöhetsz, de minek is köszönhetem pontosan az ilyen korai látogatást?

Mély lélegzetet vett, arcára pedig lassan felkúszott némi pír. Itt már gondoltam, hogy semmi jó sem történhetett. Abban biztos voltam, hogy nem költözni akar, hiszen semmi nem volt nála.

– Nos, ez egy igen hosszú történet...

– Nekem van időm – biztattam. – Reggelit?

– Nem, köszönöm.

– Igazad van, ezzel ne mérgezd magad – kuncogtam, ahogy elfoglaltam a helyemet a pultnál. – Bia sem tenné.

– Tényleg, ő..