Meleg vagyok, nem pedofil!

Leszbi sarjaink közt

Családi ebédek. A világ legkellemetlenebb, legmegalázóbb és legkötelezőbb dolgai. Mint leszbikus, cisz nő, ezeket a jelzőket meg kell triplázni ahhoz, hogy leírják az érzéseimet. Szeretem a családomat... legalábbis a szűk verziót. A szüleimet, a húgomat, és ennyi. Amikor ehhez hozzácsapódik a tesóm férje, a gyerekük, unokatesók – azok párjai is –, alig-alig elő nagyik és papik... akkor már más a helyzet.

Kicsit szeszélyes szokott lenni ilyenkor a hangulat, pláne azért, mert minden ilyen összejövetelkor szóbajönnek az azonos nemmel nemi illetve romantikus kapcsolatot ápoló emberek – az ő szóhasználatukkal élve: buzik – a transzneműek és ugye még sorolhatnám. Mivel én bele tartozok a topikba – bár ők még nem jöttek rá – felettébb sértőnek találom a családom egy-egy megszólalását. Olyan, mintha én ott sem lennék, ha semmit sem jelentenének az én érzéseim, vagy, hogy én ki is vagyok valójában. Tudatukon kívüli elnyomás. Persze, nehogy már egy leszbi azt higgye, ugyanannyit ér, mint egy heteró! Ilyen badarságot sosem láttam!

Sajnos, „ilyen badarságot" még én sem láttam.

Most, az asztal egyik oldalán ülve – a sógornőmmel szemben – sem éreztem másképp. Pontosan ugyanazok a kellemetlen, már-már irritáló érzések kerülgették a mellkasom üregét. Persze, eddig még kellemes tónusban zajlott minden, de tudtam, hogy ezt a látszatot nálunk nem lehet sokáig tartani. Pláne nem júniusban.

A pride hónap mindig előhozta bennem azt a mélyre ásott érzést, miszerint ki kéne jönnöm nekik. Úgy értem, egy nap kénytelen leszek bemutatni a barátnőmet nekik – már amikor lesz –, de nem szerettem volna őt úgy bemutatni, hogy a családom nincs tisztában azzal, ki is vagyok én. Legalábbis a szűkebb kör.

– Nem lett rágós a hús? – kérdezte keresztanyukám a jobb asztalfő közeléből.

Én csak megráztam a fejemet, és újabb adagot emeltem a számhoz. Feketebárány lévén az ember ha kérdezik sem válaszol. Én ezt már csak tudom.

– Tökéletes lett, Annácska, ne is rágódj ezen – mosolygott anyukám a nővérére. Páran kuncogtak egy sort a kétértelmű megjegyzésen, de többet senki sem mert tenni.

Amikor már a kávénkat fogyasztottuk, akkor jutottam el odáig, hogy a nagy ebédlőben – ami a keresztanyukámék családi házához tartozott – körülnézzek. A falak fehérek voltak, és néhány másolat lógott rajtuk. Csakis a legnevesebbektől: da Vinci, Botticelli, s a többi. Velem szemben ablakok és egy ajtó nézett a teraszra, szép kilátást nyitva a mindig makulátlan, ápolt kertre. Asztalon és székeken kívül nemigen volt más a szobában. A hatalmas asztalnál ott ült a család apraja-nagyja, és mindenki társalgott valakivel. Nagy volt a zsivaj, de ekkora összejövetelen másra nem is igazán számítottam.

– Figyelj már ide, Rózsa! – kiáltott az asztal másik végéről oda nekem az unokabátyám. – Te vagy ilyen kérdésekben a szakértő.

– Miféle kérdésekben? – kaptam fel a fejemet a kávémról, amire idő közben átvándorolt tekintetem.

– Tudod, a buzi jogokban.

– Hányszor mondjam el, hogy melegek? És nem csak ők alkotják az LMBTQ+ közösséget.

– Az engem nem nagyon izgat, az új törvények érdekesebbek.

Erre a mondatra mindenki elcsendesedett. Gondolom megijedtek, hogy valami nagy törvényt vezettek be a tilosban való parkolás büntetéséről, vagy egyéb, őket jobban foglalkoztató témáról.

– Ó! A homoszexualitás népszerűsítéséről? Persze, végül is, az érdekesebb, mint az, hogy kik alkotják a közösséget – puffogtam.

– Úgy hallottam, egy csomó film emiatt lett tizennyolc plusszos – szomorkodott az unokahúgom. – Késő este játszhatják csak a kedvenc Harry Potter részemet!

Nos, a gyerekeknek leginkább csak az jött le a törvényből. Engem a megfogalmazás jobban dühített, de hát nem az én szavam fog dönteni.

– Ja, én is erre gondoltam. – Bólogatott Imi. – Igazuk is van!

– Miben is pontosan? – kérdeztem. Hangom kissé remegett a dühtől, ami az uralmába kerített. Még hogy igazuk van!

– Abban, hogy nem kell három éves gyerekeknek tanítani a homoszexualitást! Nem buzit nevelek a gyerekemből!

– Mintha ez egy választás lenne – dünnyögtem magamban. – Idefigyeljetek! Titeket miért zavar az, hogy létezik a világban szerelem? Neked is van nejed Imi. Tudtommal szereted is!

– De nő. Nem pasi.

– És változtatna a szereteteden, ha bejelentené, hogy ő amúgy fiúnak érzi magát?

– Nem érzem fiúnak magam!

– Brenda – csaptam dühösen a homlokomra. – ez csak egy példa, kedvesem. Szóval, változtatna?

– Nem egyik napról a másikra, de igen. Nem vagyok bu...

– Értsd már meg, hogy ilyen szó nem sértés! – üvöltöttem. – Már annyiszor megkapták, hogy jaj, a kis buzi, hogy hidd el, már nem számít nekik!

– Miért támadsz ennyire, kislányom? – kérdezte anya. – Ez csak egy beszélgetés.

Hirtelen az összes létező gondolat, ami valaha a coming outtal kapcsolatban eszembe jutott, átfutott az agyamon.
„Elfogadnak majd? Nem tagadnak ki a családból? Ugyanolyan lesz minden, mint régen? Utóbbira biztosan nem a válasz. Sok minden meg fog változni. Csak azt nem tudom pontosan, mennyi minden."

Valójában a számé volt a döntés, nem az enyém, és erre már akkor rájöttem, mikor szólásra nyitottam azt.

– Azért anya – sóhajtottam – mert én leszbikus vagyok.

Hatalmas lélegzetvételek, elkerekedett szempárok, félrenyelések és kellemetlen nevetések voltak a válaszok.

Gratulálok, Rózsa! Ezt is megcsináltad!