A Bébiszitter

22. fejezet

-Te is nekem, de mégis, hogy a fenébe másztál fel ide? -kérdeztem.

A kérdés többnyire jogos volt.
A szobám emeleten van, ráadásul a hátsó udvarra néz.
Tehát, Olivernek be kellett jönnie az udvarra ahhoz, hogy felmászhasson.
Több kérdés is megfogalmazódott bennem, de legfőképp az, hogy hogyan?

-Egyszerűen. Csak felmásztam a kötélen. -válaszolta egyszerűen.

Ó, hát persze.
Nem említettem, de az ablakom előtt régen volt egy kis erkély. De apa lebontotta és befalazta az erkély ajtót, mert szerinte "túl veszélyes".
Hát persze, apa és a félelmei.
Az erkélyről régen lógott le egy hinta. De ennek már nyoma sincs, illetve van, hiszen a hinta kötelén mászott fel Oliver.

-De, hogy jutottál be az udvarra? -kérdezősködtem tovább.
-Apukád még nem kérte vissza a kulcsokat, szóval bejöttem a kapun. -mondta, mint aki most nagyon büszke magára.
-De ha van kulcsod, miért nem az ajtón jöttél? -faggattam tovább.
-Jól van királylány! Ha beengedsz mindent elmondok. -húzta mosolyra a száját.
-Hmm, nem is tudom. Beengedjelek, vagy ne? -gondolkoztam hangosan.
-Naa gyerünk. -sürgetett Oliver.
-Jól van, gyere! -forgattam a szemem, majd kitártam az ablakot annyira, hogy Oliver beférjen rajta.

Szinte úgy esett be, én pedig felnevettem.

-Ne nevess! Az életem áldoztam érted! -mondta Oliver.
-Az életed? Chh.. -nevettem tovább.
-Amúgy, klassz a pólód. -mondta és végignézett a saját pólóján.
-Ugye? -nevettem.

Oliver leült az ágyamra és csak nézett.
Leültem mellé, de egyikünk sem szólalt meg.
Majd végül, tíz perc csend után, lépések hangja törte meg a csendet.
Az ajtóm felől jöttek és...
Várjunk! Mii? Lépések?

-Oliver, gyorsan a szekrénybe! -mutattam a szekrények irányába.
-Miért? -nézett rám értetlenül.
-Mert jön apa. -mondtam.
-És?
-Gyerünk már! -mondtam, szinte már könyörögve.

Oliver végül beadta a derekát és elindult a szekrény felé.
De már késő volt, apám kinyitotta az ajtót és már bent is volt a szobában.
Oliver pedig kiugrott az ablakon.

Kiugrott az ablakon?!?!!

-Te nem hallottad a hangokat Nora? -kérdezte apa.
-Nem. -válaszoltam egyhangúan.
-Akkor valami baj lehet a fülemmel. Mindegy, jó éjt! -köszönt el.
-Neked is. -mondtam gyorsan, majd megindultam az ablak felé.

És ekkor megláttam, hogy Oliver a kötélen lóg.

-Gyere Tarzan. -nyújtottam felé a kezem.
-Azt akarod, hogy magammal rántsalak? -húzta meg a kezem.
-Beteg vagy? Dehogy! -néztem rá ijedten.

Végül anélkül, hogy magával rántott volna, visszamászott...

Csütörtök:

Oliver tegnap 23:00 körül ment haza.
Beszélgettünk mindenről.
Próbáltunk megoldást találni a mostani helyzetünkre, de nem igazán jutottunk dűlőre.

A napom egész jól telt, annak ellenére, hogy nem tudtam nem Oliverre gondolni.
Emma ma nem volt iskolában, így magányos voltam, de azért jól viseltem.

Délután apám remek ötlettel fogadott.
Mintha nem lettem volna így is elég fáradt.

-Nora, menj zuhanyozz le, hamarosan indulunk. -mondta amint beléptem a bejárati ajtón.

"Egy köszönést sem érdemlek már meg? " -gondoltam.

-Szabad tudnom, hogy hová megyünk? -kérdeztem.
-Színházba. -válaszolta.

Jó ég... Már csak ez hiányzott.
Általában szeretek művelődni, de ma ehhez volt a legkevésbé kedvem.
De apának nem mondhattam nemet.
Na és mondjuk, ha eljátszom a beteget?
Nem, azt már túl sokszor használtam fel.

Végül felmentem és lezuhanyoztam.
Egy fekete szoknyát vettem fel, fehér blúzzal és fekete magassarkúval.
A hajam kontyba fogtam és a közepébe egy fehér virágot szúrtam.

-Milyen csinos az én nagy lányom! -mondta mosolyogva, amint leértem a lépcsőn.
-Persze, komolyan is gondolod. -mondtam halkan.
-Mi? -nézett rám.
-Csak azt mondtam, hogy valóban nagy vagyok. -mentettem.

Hát nem ez volt a legszebb mentés, sőt...

-Jól van, akkor irány a színház! -mondta és kinyitotta nekem az ajtót.
-Köszi. -mondtam, majd beszálltam az autóba.

Nem egészen fél óra alatt, oda is értünk.

-Mit is fogunk megnézni? -kérdeztem miután már a teremben voltunk.
-A Lúdas Matyit. -mondta apa.

Amikor kicsi voltam, imádtam ezt a mesét.
Színházi előadás formájában még nem láttam, de kezdtem jobban érezni magam miután kiderült, hogy ezt nézzük.
Ehhez sosem lehet elég nagy az ember.

A színház kívülről is szép volt, na de belülről...
A falak fehérek voltak, vörös és fekete mintákkal díszítve.
Sok szék volt alul is és a VIP páholyban is.
Ez csak annyival különbözik a sima ülőhelyektől, hogy feljebb van. Mi is itt ültünk, mivel mindig itt szoktunk.
Sokszor voltunk már itt, de még mindig különlegesnek találom a díszes falat, a hatalmas függönyt és a mennyezetről lelógó kristály csillárokat.

Ugyanúgy mint mindig, most is nézelődtem.
Itt fent a VIP részben öt sor van. Mi az elsőben ültünk.

Á, azt még nem említettem, hogy mit keresek a VIP részlegben.
Nem, nem azért mert VIP emberek vagyunk apámmal, ő legalábbis biztosan nem. Azért ülünk itt, mert apám egyik barátja a színház tulajdonosa.
Nem is akármelyik barátja, hiszen Oliver apjáról van szó.
Bár ezt is csak nemrég tudtam meg, de elraktároztam az agyamban, hátha később jól jön.
És valóban jól jött.

A csengő megszólalt és a hatalmas vörös függöny elhúzódott.
A színészek pedig lentről futottak be a színpadra.

Nem lesz szünet az előadás közben, szóval gondoltam készülök kellő mennyiségű nasival, de mint kiderült, nem lehet bent enni.
Tragikus nemde?
Mindenesetre ki fogom bírni. Nehezen.

Körülbelül fél óra telt el a darabból, amikor valami a hátam mögött meghúzta a hajam.
Először azt hittem, hogy valamibe beakadt és a mozdulatomnál húzódott meg.
De aztán újra és újra húzta az a bizonyos valami a hajam.

Úgy, hogy apám ne vegye észre, tehát nem feltűnően hátra fordultam.
Nem valami, hanem valaki húzta a hajam.

Persze, ki más lett volna mint Oliver...

Na de mit keres ő itt, pont most?

Sziasztok!
Kicsit késtem a résszel. Kicsit....
Sajnálom!♡
A következővel próbálok igyekezni, de nem ígérek semmit.
Szeretném megköszönni a 326 vote-ot, nagyon jól esik, hogy tetszik nektek a könyvem.☺️
Vigyázzatok magatokra! Hamarosan jelentkezem.

-R♡