Tom Riddle élete

-Kedves naplóm 2.0-

Ez az eredeti kedves 'naplóm' fejezet, csak nagyon nem tetszett, és túl rövidnek gondoltam, így arra jutottam, hogy megváltoztatom. Bár meghagyom az eredetit is, (a következő fejezet) ez lesz az "első fejezet". Remélem nem bánjátok. Az újabb részek is nemsokára jönnek.                                                                                                                                        Köszönöm a figyelmet, és jó olvasást!!! 

(változtatás: április 12.)

-----------------------------------

-Tom Denem-

Amikor ma felkeltem, éreztem, hogy ez a nap is olyan lesz, mint bármelyik másik az árvaházban. Felültem, és körülnéztem a kis szobámban. Nem volt szobatársam, mert még a nevelők is furcsának tartottak. 

A szobába fehér színű volt, de már inkább látszott szürkének, mint amilyen az eredeti színe volt.

Kimásztam az ágyból, és felöltöztem. Reggel nyolc volt, így már el lehetett menni reggelizni, és így is tettem. Még nem voltak sokan, így leültem az egyik sarokba egy asztalhoz. 

Nem nagyon voltak barátaim, amit nem is bántam. Egy gyerek volt, aki rettenetesen irritált. Sosem szerettem, de kiskorunk óta ismertük egymást. Ő a nála. nagyjából fél évvel idősebb Enderson. Születésünk óta itt vagyunk az árvaházban, és nem ismertük a szüleinket. Neki volt pár barátja, de ő sem túlozta el a dolgot. 

Kár volt még csak rágondolni is, mert ebben a pillanatban belépett az étkezőbe. Kivételesen egyedül volt, és egyik kis szolgája sem volt mellette. 

"Nocsak nocsak! Kit látnak szemeim. Valaki a helyemen ül. Menny arrébb, amíg meg nem bánod!" mondta, mire nem mozdultam. Semmi kedvem nem volt veszekedni, így próbáltam a lehető legnormálisabban lekoptatni.

"Még sosem láttalak itt ülni, de veled ellentétben, én mindig itt ülök. Szóval ha megtennéd, hogy elmész, és egy életre békén hagysz, azt nagyon megköszönném." mondtam nyugodt, lassú, mégis veszélyes hanglejtéssel. 

"Visszabeszélünk Denem? Anyuci nem tanított meg arra, hogy ezt nem szabad? Ja várj. Elhagyott mikor megszülettél." mondta nevetve. Rendszerint eljátszotta ezt, így már egyáltalán nem zavart.

"Mintha veled nem pont ugyanez történt volna Enderson." mondtam még mindig lassan, és ekkor, olyat tett, amire nem gondoltam volna. Megfogta a reggelis tányéromat, és rám borította. Az rántotta, ami a tányéromon volt, már a pólómon, és a nadrágomon találta magát. 

"Így kötekedj még egyszer!" mondta, és reggeli nélkül kisétált a teremből. Rettenetesen mérges voltam, de nem hagytam, hogy befolyásolja az érzéseim, így inkább nem figyeltem rá. 

Lekotortam a ruhámról a tojást, vissza a tányérba, és elvittem a konyhásoknak. Letettem a tányért a pultra, és a szobám felé sétáltam, hogy átöltözzek. 

Később, már ebéd után meg volt szabva, hogy a korcsoportomnak ki kell mennie az udvarra. Ilyenkor vittem magammal egy füzetet és egy tollat. Volt egy fa az udvar egyik sarkában, aminek az árnyékában szoktam ülni. 

Mikor odamentem, láttam, hogy egy kis állat, aminek nem voltak lábai, már elfoglalta a helyem. A kígyók az egyik kedvenc állataim voltak. Gyakran beszélgettem velük amit másokat sosem láttam csinálni. Általában, ha láttak egyet, akkor sikítozva futottak el. Leültem a kis állat mellé, és elővettem a füzetem. 

A kis teremtmény odakúszott, és rámászott a kezemre, amit egyáltalán nem bántam, és elkezdtem rajzolni. Nem tudtam mit, vagy hogy mi lesz belőle. Ezt rengetegszer csináltam. Csak firkáltam, amikből a végére valami egész jó jött ki. Most is ugyan ezt csináltam. A végére egy épületre hasonlított. Egy óriási kastélyra.