Tom Riddle élete

6.-az Absol út-

-Tom Denem-

A másnap reggel nagyon hamar eljött. Bár nem volt sok dolgom, amit össze kellett volna pakolnom, mindet az utolsó porszemig összepakoltam, és vártam.

Vártam, 

és vártam.

Az ablak elött álltam, és néztem, ahogy mozognak a felhők az égen.Hallottam ahogy nyílik az ajtó, megfordultam, és az egyik nevelő nézett be.

"Kész vagy, Tom? Az úr odakint vár." szólalt meg kedvesen a nő az ajtóban.

"Igen, asszonyom." mondtam. Bár kicsit kételkedtem még mindig.

Ha teljesen nem is hittem ennek a tanárnak vagy mi ő, szerettem volna ha igaz lehetne. Akárhányszor átgondoltam, egy iskola, amiről senki sem tud, csak mágusoknak és varázslóknak a tanítására épült, ahol olyanok vannak mint én. 

Az utolsó része volt a leghihetetlenebb. Hogy vannak mások is, akik olyanok mint én.

Vajon mások is csináltak olyanokat mint én?  Bántottak másokat? Mozgattak köveket, igazából akármit amit akartak csak a gondolatukkal? Többen is voltak ilyenek?

Be leszünk zárva egy apró szobába? Egyedül leszek? Lesznek olyanok akikre számíthatok?

Egyáltalán létezik ez az egész? Vagy azt hiszik megőrültem és intézetbe zárnak. 

Még bármi lehet.

És ezekkel a gondolatokkal sétáltam ki a szobámból, minden rossz, és néhány jó emlékem hátrahagyva.

És ott állt a folyosó közepén az az ember, akivel most elmegyek. Nem tudtam hova, nem tudtam meddig. De azt tudtam, ha most elmegyek, akkor két lehetőség van. Egy, Mindenki hazudik, és csak el akarnak kapni. Kettő, valakinek igaza van, és jó helyem lesz ott. 

"Áh itt vagy, Tom. Örülök hogy ismét találkozunk. Készen állsz, hogy elinduljunk?" szólalt meg a professzor. 

"Igen. Mehetünk." mondtam kifejezéstelen arccal. Mélyen elnyomtam magamban minden félelmet. Még mielőtt kijöttem volna a szobámból, eldöntöttem hogy nem nyílok meg senkinek a képességeimről. 

A tegnapi arc után, amit akkor elmondtam, hogy beszélek a kígyókkal, láttam valami tartást a tekintetében. 

"Remek. Akkor indulhatunk. A viszont látásra." bólintott a nevelőknek, és elindultunk az ajtó felé.

Mikor kiértünk az intézetből és a kapu felé mentünk, nem voltam biztos benne, hogy menni akarok. Még csak egyszer voltam a kapunk kívül, és akkor semmi sem volt a legjobb. De ez érdekelt most a legkevésbé. Mellette sétáltam, de miután kiértünk a kapun, és mentünk pár lépést a járdán, megállt és megszólalt.

"Fogd meg a karom, és ne félj. Nem fog semmi rossz történni, de kapaszkodj erősen, és semmi képen ne engedd el." jelentette ki szigorú, de nem dühös hangnemben.

Megfogtam a kezét, becsuktam a szemem, mert olyan érzésem lett, mintha összenyomtak volna, miközben forgott az egész világ.

Mikor ez abbamaradt, és kinyitottam a szemem, már teljesen máshol voltunk.

"Üdvözöllek az Abszol úton, Tom. Ide azért jöttünk, hogy megvegyük neked az iskolához való tanszereket, és minden egyéb kelléket." mondta, miközben a kezembe nyomott egy levelet.

"Hogy kerültünk ide?" kérdeztem, az előző mondatát nem figyelembe véve.

"Hopponáltuk. És igen jól bírtad. Vannak akik rosszul lesznek az első pár alkalommal."