Az ég árnyéka

8

Hogyha engem kérdezel, folytatom, szerintem egészen mindegy, hogy milyen nemű vagy, addig, amíg te vagy te. Az, hogy ennek, vagy annak nevezed magad, alig változtat valamin. Ha most azt mondanád, hogy vissza az egész, gondolod, én nem lennék itt ugyanúgy minden nap, és nem enném a narancsot Minka kezéből, és nem tolnánk a playstationt? Nem itt van a lényeg.

De értem azt is, hogy attól mert nem lényeges, még fontos. Mert most határozol a további életedről. Hogy hogyan álljanak hozzád a többiek, ismerősök, idegenek, az egész elcseszett társadalom. Nyílhatna egy ablak, amin át jobban rád látnak. Az elfüggönyzött ablak mögött is ott vagy te. De azért a láthatóság mégis nagy segítség.

Nyel egy nehezet, fáradtan felemeli a fejét, elnéz a fürdőszoba felé, Minka még ügyködik, ráérünk. Visszafordul felém, a szempillái hússzor hosszabbnak tűnnek a megszokottnál a könnyektől.

Arra gondoltál már, folytatom, hogy anyukád esetleg azért nem neked adta a nyakláncot, mert nem tudta elképzelni rajtad?

Elcsodálkozik, mint eddig feltérképezetlen opción. Latolgat. Lassan kiemeli a kezemből a nyakéket. Tartja a levegőben, az arca meg az enyém között, s az ezüst lágyan pereg, mintha a fiú ujjai közül csorogna, feketén és fénylőn.

Normális az, kérdezi fásult-megviselt hangon, hogy egy tárgy így szétzilálja az agyam?

A zilálás kedves modorosságán elmosolyodom. Szétbassza az agyát. Ezt akarhatta mondani eredetileg.

Visszarakja az ékszert a fiókba, a szoknyák rejtekébe. Egy gombolyag harisnya alatt boríték, vaskos köteg pénzzel. A korrekció költséges dolog, mondja Vin, ahogy elkapja a tekintetem. Egy vagyonba kerül, hogy a saját testemben élhessek.

Az az okosság erre, folytatja Vin, hogy a szépségért mindenki fizet, aki telepumpáltatja a száját, aki műanyagot rakat a seggébe, aki póthajat csináltat. Csak ugye ők a már működő rendszerükből csinálnak egy még annál is jobbat. Én meg épphogy csak próbálgatom helyre pofozni amim van. Olyan kurva sok munka. Teli van már a faszom vele. Az a nemlétező.

Sóhajt. Megértően hallgatok.

Van egy idióta történet, szól Vin, mikor már a tévé előtt ülünk. Arról szól, mit jelent igazinak lenni. Még Luka mesélte. Kínálgatják a macikat a kisgyereknek, de neki csak a sajátja kell, a megkínzott, foszló, rojtos, rongyos macija. Nem az új, illatos, gyönyörű. Hanem az, amelyik vele van évek óta. Mert az az igazi. A rojtok teszik igazivá. Mármint az, hogy együtt szerezték őket. Ez a maci az igazi, mert ő volt az, akinek az évek alatt kiszerette a szemét. Így írta a történet, ezzel a szóval, hogy kiszerette, holott kikaparta, baszki! Ezekkel az eufemizmusokkal hazudjuk szeretetté a bántalmazást. Felkúrt vele Luka, mikor mesélte.

Kezébe veszi a távirányítót, kapcsolgatja, arcán kék-fehér villódzás váltja egymást. Járomcsontja, nyaka, álla egy pillanatra egészen azúr, mintha jégből lenne.

Jó, hogy te, tudod, motyogja, s tekintetét keményen a tévére függeszti, nem szereted ki a szemem.

Luka azt is mondta, folytatja Vin, hogy a mi kultúránkban egy nő meg egy férfi mindennapi élete között nincs különbség. A nőket előre engedik az ajtóban, és ennyi. Azt is azért, hogy megbámulják a seggüket. Ez ám az előny. Ezért megéri nőnek lenni. Ilyenek mond, pedig rohadtul nem arról szól az egész, hogy ki megy be előbb egy ajtón. Ő is tudja. Csak cinikus. És én olyankor belezuhanok egy gödörbe, belül, míg kint bólogatok, arra is bólogatok, amikor előadja, hogy az állapotom közel transzcendens, és de jó nekem.

A szemembe néz, firtatón, hogy én ugye értem, amit a többiek nem. Nehéz elviselni más szenvedését, felelem. Úgy, hogy közben nem segíthetünk. Ezért a cinizmus.