8

90 20 7
                                    

Mindeddig úgy gondoltam, egy emberhez való kapcsolódás szükségképpen fájdalmas. Mert ha még szép is, jó is, ahogy a mesékben, egyszer vége lesz, elhagy, megbetegszik, meghal, megcsal, és akkor az a híd, amin át eljutottam a Paradicsomba, porig ég. Nem szabad, hogy egy másik ember legyen a híd. Közvetlen kapcsolatot kell, hogy ápoljak a Paradicsommal. Mindenkitől függetlenül.

Lehet, hogyha a másik meghal, be akarok ugrani a sírjába, hogy temessenek vele együtt. Ez az élet vége. Az csak mostanában jutott eszembe, hogy... lehet, hogy ha létezik ilyen kapcsolat, az többet ér, mint egyedül a Paradicsomba jutni.

Bámulok a fekete-fehér fotóra. Bűn, ismétlődik a fejemben. Vin körbekémlel. Minka a fürdőben szépítkezik.

A fiú kihúzza a komód fiókját. Vaskos, megfeketedett ezüstékszert húz elő. Női medál cirádákkal. Nézd, nyomja a kezembe. Anyánké volt.

Középütt vörös kő, villog, mint a borostyán. Vin anyja úgy nézhetett ki ezzel, mint a francia arisztokraták a guillotine alatt. Anya sokat hordta ezt, mondja Vin. Aztán egy idő után nem lehetett rajta látni. Nem mondta, hogy elveszett volna. Nem hiszem, hogy Minka magától vette el. Anya odaadta neki. Most vettem észre, ahogy pakoltam a mosnivalót. Minka biztos felpróbálja néha, mikor nem vagyok itthon. Most nem rejtette el úgy, ahogy szokta. Ott hevert a szoknyái közt. Itt van anyám ereklyéje, és én évek óta nem vettem észre.

Fojtott hangon beszél tovább, keze a kezemen. Amikor megtaláltam, tudod mi volt az első gondolatom? Hogy miért nem nekem adta. Miért nem én kaptam?

Hirtelen elkapja a kezét, minta izzó bádog lenne a bőröm, szinte látni az arcán az érintés fájdalmát.

Ez jutott egyből eszembe! folytatja, szemével meg gesztusaival kiabál, amúgy a torkában elhal a hangja. Hogy nekem egy női ékszer!

Most én fogom a kezét, a karját, mozdulatlan tánc, Vin izzadtan mered rám, sárga a szeme a villanyfényben, akár egy farkasé. Ez csak egy gondolat, mondom, Vin a fejét rázza, egy gondolat nem dönti romba, amit felépítettél, Vin közelebb húzódik, nem dönti romba, ha már eleve rom az egész, susogja.

Mert mi van, néz fel rám, mi van, ha ez az egész nincs is? Csak képzeltem, hogy van? Behaluztam. Mert honnan tudná egy ember, hogy milyen nemű? Mi erre a biztosíték? Ki mondja még? Én mondjam meg? Hát én honnan tudjam?

A szennyesre, amit Vin kipakolt Minka fiókjából, mint egy pár elejtett, béna tárgy, lezuhanunk, kezem a vállán, tartom, ő meg rázkódik, nem tudom, mondogatja, te honnan tudod? kérdi, és a nyakamba fúrja az arcát. Aztán el is húzódik rögtön, mert ez nem macsó, és férfiasnak kell lenni az egzisztenciális krízisekben is. Lehölgyemeznek a pincérek, eladók, ellenőrök, ennek látnak engem, folytatja Vin. Hát kit akarok én átbaszni? Azt hittem a hormontól jobb lesz, de semmitől sem jobb.

Most kezdtél csak neki, mondom, ő meg megtörli a szemét. Épp ez az, feleli halkan, most még nem késő visszafordulni. A késő akkor lesz, mikor már minden ki van meg le van szedve. Egy nyomorult nyaklánc elbizonytalanít... egy ilyen semmi kis inger ér, és már itt nyígok a földön.

Körbenéz, a zoknikra, s szégyenkezik. Gyorsan felelek, hogy rám figyeljen, ne zoknikra, ne nyígásra.

Csak az őrült nem kételkedik. Az őrült egészen biztos abban, hogy ő Napóleon. Akkor kezd visszatérni a valóságba, mikor megkérdőjelezi, amit hisz. A szkepszis az értelem tünete. A kétségek segítenek helyes döntést hozni.

A fiú ujjai a kezemben lévő ékszerrel babrálnak öntudatlanul. Követem a szememmel ezt a babrát. Vin kissé eltátja a száját. Az orrán már nem kap levegőt.

Az ég árnyékaWhere stories live. Discover now