Lia egy olyan tini lány, aki biztos benne, hogy sose fog szerelembe esni. Megismer egy tizenegyedikes fiút a gimiben, és úgy érzi van valami köztük, de vajon enged az érzéseinek, vagy továbbra sem fog hinni az igaz szerelemben?
Aznap este nem bírtam magammal, és rögtön ráírtam Noelre. Nagyon érdekelt már, hogy mi miatt nem volt ott a könyvtárban. "- Szia Hogyhogy nem voltál ma a könyvtárban? Sehol se láttalak" - küldtem el az üzenetet. Nem jött válasz egy jó ideig. - Addig elmegyek hajat mosni - gondoltam egyet, és bevonultam a szomszéd fürdőszobába, aztán leültem a nappaliban a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. - Kicsim, kérsz valamit enni? - kérdezte anyu. - Majd később. Most nem vagyok annyira éhes - válaszoltam fáradtan, miközben folyamatosan váltogattam a csatornák között. Oké, ahogy akarod - engedte el anya a dolgot sóhajtva.
Már ugrottam is fel, amikor üzenet érkezett a telefonomra. Természetesen Noeltől, mivel Liával este 10 után mostanában nem beszélünk. Befutottam a fehér ajtajú szobámba, és megnyitottam az üzenetet.
"- Hello Lia Csak betettek plusz edzéseket"
- érkezett meg egymás után a két üzenet, mire én ahhoz képest, hogy mennyire örültem, amikor rámírt, kissé szomorkásabb hangulatba kerültem. -Ez talán azt jelenti, hogy így egyre kevesebbet találkozhatunk és...és - gondoltam bele, de elhesegettem a negatív gondolatokat, és visszaírtam.
"- Ohh Hát akkor majd valamikor talán összefutunk"
- pötyögtem be, majd küldtem el az üzenetet. Eltelt egy perc, de még mindketten elérhetőek voltunk. Aztán eltelt kettő. Majd három. Majd négy, de még mindig elérhetőek voltunk. Szóval csak vártunk, hogy melyikőnk fog írni valamit, de úgy látszott semelyikünk se fog. De aztán...nagy szerencsémre kijelezte a telefonom, hogy elkezdett írni Noel, és abban a pillanatban kicsivel fel is ment a pulzusom, és alig vártam, hogy mit fog írni. "Egyébként mizújs?" - olvastam el. -Csak ennyi. Hát mondjuk, legalább írt valamit - gondolkoztam. Noelnek köszönhetően pár nap után megint elkezdtünk írogatni, aminek nagyon örültem, mert mindig bennem volt a remény, hogy a hirtelen barátságunkból még több is lehet...
- Liaaa!! - rohant oda hozzám Zorka a suli folyosóján. - Téged is régen láttalak - mondtam miközben szorosan megöleltük egymást. - Szóval - igazgatta meg a haját, miután szinte összeroppantottam a legjobb barátnőmet. - Az a tényállás, hogy - kezdte el, én meg kíváncsian figyeltem, hogy milyen hírt hozott mára. - Képzeld, Beki tart a hétvégén egy házibulit, mivel elutaztak a szülei. Ééés rohadt modern házuk van!! - mondta Zorka izgatottan. - Aaaz évfolyamtársunk Beki, igaz? - kérdeztem, hogy biztos legyek benne. Ja igen, a "ribi-rebeka", akinek kőgazdag szülei vannak - gondolkoztam magamban. De legalább jó bulikat tart. - És a kérdés - folytatta izgatottan - Hogy megyünk-e - fejezte be. Látszott Zorkán, hogy mindenképpen menni akar, és persze örülne ha én is vele tartanék. Ő bulizós típus, én meg alig voltam egy-kettő házibuliban életemben... Ránéztem a legjobb barátnőmre, és azon gondolkoztam, hogy nem fogom kihagyni ezt a bulit, és csak az ő kedvéért elmegyek vele. - Oké, menjünk - mondtam végül egy szelíd mosollyal az arcomon, mire Zorka szinte rám ugrott annyira örült, hogy kivételesen nem hagyom ki az ilyen házibulikat. - Köszi, köszi, kösziiii - ujjongott. Ebben a pillanatban be is csöngettek, szóval mintha mi sem történt volna, mindenki elindult a terme felé. De én még mindig azon agyaltam, hogy vajon kik mennek a buliba, pontosabban ott lesz-e Noel. Egyáltalán mit vegyek fel?
- Jónapot! - köszöntem a könyvtárosnak az ajtón belépve. Lehuppantam egy üres asztalhoz, elővettem a szendvicsemet a táskámból, és elkezdtem nyugodtan fogyasztani. Körülnéztem. Noelt ma sem láttam. Szomorúan visszanéztem a szendvicsemre, és a gondolataimba merülve folytattam az evést. Nem értettem, hogy miért tettek be neki ennyi edzést pont arra az időre, amikor a könyvtárban lennénk. Túl sok minden kavargott a fejemben: Noel, a hétvégi házibuli, a nagyi, ... Miután befejeztem a szendvicsemet, csak vártam és vártam. De várhattam akármennyit, mert Noel nem volt a könyvtárban, és egy fél óra után már ideges is lettem. Fogtam magam, felvettem a Vans táskámat a jobb vállamra és magabiztos léptekkel kiviharzottam a könyvtár épületéből.
Nem is tudom mit éreztem akkor, talán csak dühös voltam Noelre, amiért nem jár már annyit könyvtárba. Talán dühös voltam magamra is, amiért tetszett valaki igazán, mert valamilyen részem csak figyelmeztetni akart, hogy a fiúk csak sebet hagynak bennem, és kihasználnak. Talán csak féltem ettől az egész szerelmesdi-dologtól.
Estefele volt már, amikor még mindig a szobámban ücsörögtem, pontosabban írtam a házim a kupis íróasztalomon. A telefonom a türkizre festett faasztalon heverő kaktusz mellé tettem, hogy mindenképp meghalljam, hogyha üzenet érkezik rajta. A gyér fényben a hangulat kedvéért felkapcsoltam az égősoromat, ami megvilágította az összes kis méretű képet az íróasztal mögött. Kicsit bánatos fejjel kezdtem el nézegetni a már egész régi fényképeket. Volt ott egy selfie Zorkával az első napunkról a gimiben, aztán a nyolcadikos szülinapomról is akadt egy-két kép. Aztán megpillantottam egy fotót, amin a nagypapám adta oda éppen, talán életem legjobb ajándékát, a sárga Converse cipőmet. Igaz, egy-két éve kaptam tőle, de mivel szerintem teljesen jó állapotban van még, és jó is rám, ezért még mindig hordom. Elképzelni nem tudnám az életemet a sárga Conversem nélkül, azért, mert ezen kívül nem maradt semmilyen emlékem nagypapámról...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Ahogy nézegettem a képeket a falamon, teljesen megfeledkeztem magamról, és egy váratlan üzenet ébresztett fel. A baj csak az volt, hogy nem attól, akitől igazán vártam, hanem egy MAJDNEM ismeretlen embertől. A szőke kis barátnőjétől... - Nem igaz...hogy engem miért ijesztgetnek folyton insta üzenetekkel... - sóhajtottam szórakozottan. Furcsálva nézegettem az értesítésemet egy @michelle.an.ofc nevű felhasználótól A "Hali" üzenet természetesen meglepett, de ami utána következett...na az ehhez képest nem volt semmi.
A szemöldökömet ráncolva olvastam el újra és újra a meghökkentő üzenetet: "Lenne egy kérésem: megtennéd, hogy leszállsz a barátomról??! Ah, tudod meg most betettek neki eggy csomó új edzést, mert lesz az a nagy meccs... Na mindeggy, a lényeg, hogy szállj le róla😘" - írta egy-két helyesírási hibával... - Jézus ez mekkora ribi - gondolkoztam - De mi az, hogy szálljak le róla?? Egyáltalán honnan tud rólam??
Egy kis gondolkozás után, úgy döntöttem nem is írok neki vissza, inkább csak hagyom, hogy ezt megbeszélje magában a kis féltékeny. De ha már nem írtam vissza, gondoltam megnézem a profilját, hiszen csak azt tudom, hogy hogy néz ki. Amikor azt mondtam, hogy "ribi", kicsit sem túloztam. A bejegyzései alapján legalább is ez jött le... Őszintén kicsit ideges lettem, amikor lecsekkoltam az profilját, mivel olyan érzést, keltett bennem, hogy ő tökéletes. Én meg persze nem vagyok az. Egyáltalán nem. Közben kiderült a neve is természetesen, amit párszor újra kellet olvasnom, mert egyáltalán nem hangzott magyar névnek. - Michelle Anderson. És ide is van írva, hogy ausztrál - olvastam fel magamnak halkan. Szóval egy ausztrál ribi. Egyre jobb.
- Lia gyere vacsizni! - rontott be hozzám Adél, mire én szófogadóan felpattantam a székről. Talán csak mert meguntam nézegetni Michelle profilját...
