Zűrzavar

2. fejezet

Az egész napom tiszta őrület volt, de a folyosón történtek még nem volt semmi az utána következőkhöz képest.
A menzán álltunk sorban Zorkával, aki éppen a tejfölszőke nyolcadikosról beszélt nekem.
- Nem fogod elhinni, megtaláltam instán, mert az egyik haverjának az öccse követ engem, és ahogy kiderült, Olivér a neve! - mesélte. - Ja és képzeld megtaláltam a "nem tom palit"!!! - mondta akkora lelkesedéssel, hogy szinte ijesztő volt.
- Milyen "nem tom pali"?? - kérdeztem
- Tudoooood, aki jött velünk a folyosón és végig őt bámultad - Zorka szerintem már az esküvőnket szervezte azzal a bizonyos barna, göndör hajú, kék szemű fiúval, akit életemben egyszer láttam.
- Mivan?! Nem is bámultam - próbáltam meggyőzni, hogy az lehetetlen, hogy én egy fiút bámuljak, főleg egy olyan fiút, akit nem is ismerek! Pfff...
- Lia! Nézd! Ott ül a "nem tom fiúd"!!!
Tényleg ott ült... Egy sima fekete rövidujjúban, kezén egy arany karórával, ott ült, és a haverjaival röhögött.

Végre sorra kerültünk, és leültünk egy szabad asztalhoz. Vagyis csak leültünk volna...
Megfordultam, és elindultam egy szimpatikus asztal felé, de Zorka túlságosan is élvezte, hogy a "nem tom fiú" közelében vagyok, és egy gyors mozdulattal odalökött az irányba. Én persze elvesztettem az egyensúlyom, megcsúsztam a kikötődött cipőfűzőmön, és a mellettem elsétáló ötödikes fiút ellökve, telibe ráestem arra a bizonyos, nyolcadikos srácra. A tálcám kiesett a kezemből, és a rajta levő pohárból a pólómra ömlött a víz. Olyan hirtelen történt az egész, hogy azt se tudtam hol vagyok. Majdnem őt is fellöktem a székével együtt, de egy gyors mozdulattal megtartotta magát, az asztalba kapaszkodva. Eltelt pár másodperc, és egy kicsit észhez tértem, az egyetlen baj csak az volt, hogy mindenki engem nézett.
- Minden ok? - kérdezte halkan a " nem tom fiú"
- Öhm aha - hebegtem vékony hangon, még mindig az eséstől sokkos állapotban. A nevezetes menzás esésem után Zorkával elmentem a lány mosdóba, hogy kezdjek magammal valamit, mert úgy néztem ki, mint valami ázott kutya.
- Ezt még visszakapod! - dühöngtem a mellettem elégedett mosollyal sétáló Zorkának.
- Szívesen - mondta, mintha ezzel akkora szívességet tett volna nekem.
A nap folyamán folyton csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire nézhettem ki gázul, hogy a semmiből ráestem egy fiúra, és, hogy most mennyire idiótának tarthat engem. Na se baj, úgyse nagyon fogok vele találkozni, hisz nem is ismerem... gondolkoztam.

♡

- Noel!!!!!!!! Noelnek hívják!!!!!! Nézd itt az instája, átküldöm!!! - nézett fel hirtelen a telefonjából Zorka, és olyan hangosan kiáltott fel, hogy az egész villamos visszhangzott tőle (hát igen, Zorka és a hirtelen felindulásai...).
- Jól van, nyugi, ne ordíts, a végén még elküldenek minket a fenébe és gyalogolhatunk haza - gondoltam bele. - Egyébként amúgy se fogom megnézni. Kit érdekelnek a fiúk?
- Nyugi, nyugi, úgy is tudom, hogy meg fogod nézni - állapította meg.
- De mondom, hogy nem érdekel!
- Ne hazudj, Liácska, ne hazudj!
- Ez az igazság!!
- Hát jó, ha te mondod, majd meglátjuk! - Úgyis tudom, hogy meg fogja nézni - tette hozzá halkan Zorka.

Aznap este csak Noelre tudtam gondolni, és azokra a gyönyörű kék szemeire. Csak némán ültem az ágyamon , és visszaemlékeztem arra az egy-két másodperces szemkontaktusunkra, miközben a 1950 című dalt hallgattam a fülesemen.