Zűrzavar

7. fejezet

" - Szia
Majd válaszolsz is azért?" - olvastam el az üzenetet, és a pulzusom szinte a kétszeresére nőtt. Elég hamar vissza kéne írnom, mivel már így is nagyon beégtem azzal, hogy először csak elolvastam az üzenetet. Amit ő nyilván észrevett, de választ már egy ideje nem kapott.

- Szia - kezdtem el írni, de hirtelen megakadtam, és felmerült bennem a kérdés: Biztos ezt írjam? Vagy az fura ha ugyanazt írom? Vagy ez teljesen normális, és inkább hagyjam így? - gondolkoztam lefagyva.
- Zűrzavar ez az egész - neveztem meg a jelenlegi helyzetemet és érzéseimet a szemöldökömet ráncolva. A kezem még mindig nem mozdult, csak a képernyő fölött tartottam, aztán végül minél gyorsabban beírtam, hogy "Szia", hogy nehogy a lassú írás közben véletlenül is megbánjam.
Még az előbbi kérdésére válaszolva megírtam, hogy "Igen, én vagyok", de ez is beletelt egy öt percbe, mire eldöntöttem, hogy ezt fogom végleg írni.

Elküldve - sóhajtottam nagyot, mire nagy meglepetésemre rögtön megjelent a zöld pötty a profilja mellett, jelezve, hogy elérhető.
A szívdobogásom felgyorsult, és talán kicsit el is szédültem, de szerencsére az ágyon ülve biztosan nem estem volna el.

A telefonom képernyőjén megláttam, hogy noel_novak_1010 elkezdett írni.
- Liaaaaaaaa!!! - rontott be a kis húgom a szobába. - Van lasagneeeeee!! - ordította.
- Jézus, Adél ne ilyen hangosan! És egyébként is, ki engedte meg, hogy bejöhess a szobámba?? - kérdeztem idegesen, de sajnos a húgom teljesen meg volt őrülve, és kikapta a kezemből a telefont, hogy megnézhesse, kivel beszélek.
- Adél!!!!!! Add vissza a mobilom most azonnal!!!!!!  - kiabáltam.
- De nem is figyelsz rám!! Egyébként kivel chatelsz?? Egy fiúval beszélsz Lia?? - kérdezgetett mosolyogva, miközben én próbáltam kikapni a kezéből a telefont.
- Már miért beszélnék egy fiúval?? Én nem szoktam fiúkkal beszélni, te is tudod!! - magyarázkodtam, de ebből már sehogy se jöhettem ki jól...
- Lia egy fiúval beszél!! - kántálta a kis húgom.
- Micsoda? - kérdezett vissza apa is.
- Nem beszélek fiúval!!!! - hitetlenkedtem már sokkal idegesebben - Ezt Adél találta ki!!! Apa te is tudod, hogy nem szoktam fiúkkal beszélni!! - próbáltam menteni a helyzetet.

A telefonomat nagynehezen visszakaptam, ezért végre sikerült elolvasnom az üzenetét. "Na, akkor jó" - olvastam el, mire akaratom ellenére is elmosolyodtam.
Még aznap elkezdtünk beszélgetni. Akármennyire is akartam több dolgot megtudni a barátnőjéről, sikerült visszafognom magam, és más felé terelni a témát. Mert azért nem akartam nyomulós lenni egyáltalán, sem pedig FBI, hogy minden egyes titkot kiszedjek belőle a barátnőjéről.
Szinte egész nap csak mosolyogtam, és hihetetlenül boldog voltam, hogy elkezdtünk chatelni instán.

Hétfő

Megszólalt végre a csengő, az 1848-as szabadságharc történéseiről beszámoló irodalomtanárunkat félbeszakítva. Zorkától elbúcsúztam, és még mosolyogva végignéztem, ahogy a legjobb barátnőm körbenézett a diákoktól nyüzsgő folyosón, és pár pillanat múlva a tejfölszőke sráccal kézenfogva indulnak hazafele.

Amint kiléptem a teremből, sietős léptekkel vettem a könyvtár felé az irányt.
Beléptem a csöndes és hatalmas helységbe, ahol tisztán lehetett hallani a fekete bakancsom kopogását a parkettán. Lehuppantam egy szimpatikus székre, ahol szinte alig lehetett észrevenni az embert a magas könyvespolcok közt.
Körülnéztem. Sehol senki.
A nem tom srácot valamiért nem láttam sehol, pedig mindig itt szokott lenni a könyvtárban.
- Érdekes - gondolkodtam, aztán annyiban maradtam, hogy majd ma ha chatelünk, esetleg megkérdezem tőle, hogy miért nem volt itt kivételesen.

Másnap a könyvtárban megint nem láttam, ráadásul előző nap este nem is beszéltünk, ami miatt elég nehezen tudtam elaludni.
- Vajon milyen programja lehet? Vagy lehet, hogy dühös rám?- gondolkodtam.

Kedd délután elmentem meglátogatni a nagyimat anyával.
Egy hosszú kocsiút után kiszálltunk a kocsiból, és bekopogtattunk a sárgás színű családiház ajtaján.
A nagyim egy ideig nem nyitott ajtót. Aztán csak meghallotta a monoton kopogást az ajtón, és fáradtan, flegma hangon megszólalt:
- Gyere be! - morogta. Talán rosszkor látogattuk meg az alkoholista nagymamámat. Nem volt a legjobb formájában, amint beléptünk a házba, egyből eszre lehetett venni a pezsgős és boros üvegeket a konyhapulton. Látszott, hogy a nagyi igyekezett rendet rakni nekünk, de még mindig ott hevert gyűrődötten pár takaró a kanapén, és a régimódi tévé mellett álló kisasztalon és szanaszét szórva hevertek az újságok.
- Bocsánat a rendetlenségért drágáim - motyogta, miután mindannyian leültünk az asztalhoz.
A hangulat nem volt a legjobb, mivel nem tartottuk eddig annyira a kapcsolatot, ráadásul sokszor kellett szólnunk, hogy most inkább ne igyon még egy pohárral (vagy üveggel).
Aztán anyum megkért, hogy segítsek és vigyem ki a szemetet.
- Oké, viszem, viszem - sóhajtottam nagyot. Ugyebár nem volt sok kedvem szemetet hordozni ide-oda, de örültem, hogy legalább valamiben tudtam segíteni a nagyimnak.
Kimentem az utcára, aminek kicsit olyan beütése volt, mintha barátságos amerikai lakótelep lenne.
Fáradtan becsuktam magam mögött az ajtót, és már indultam volna az út túloldalára, amikor egy autó hirtelen elhajtott előttem, és a lehúzott ablaktól hallatszó ordító zenétől kicsit fel is ébredtem. Amint észbekaptam, egy kicsit ismerős arcra lettem figyelmes. A kocsiban ülő lány pont úgy nézett ki, mint aki nemrég ott várt Noelre a suli előtt. Minden stimmelt. Szőke haj, halvány szeplők, a lehető legtermészetellenesebb mosoly és viselkedés. De ez gondolom Noelnek tetszett.
- De várjunk csak... Mellette nem Noel ül - gondolkoztam megszeppenten. - Talán csak rosszul láttam? Ah, biztos, hogy nem, Noelt tuti felismertem volna - bámultam még mindig a fekete kocsi után. Kicsi volt rá az esély, hogy halucináltam.

Miután kivittem a szemetet, gyorsan megfordultam, és még mindig sokkos állapotban siettem vissza a sárgás házba.
Visszaültem az asztalhoz, de hiába próbáltam hallgatni anyáék hétköznapi beszélgetését, egyszerűen túlságosan is felbolygatott mindent az előbb elsuhanó kocsi. A fejemet a kezemre támasztva agyaltam folyamatosan miközben a szemöldökömet ráncoltam. Talán azt se tudtam hol vagyok, mit csinálok, milyen nap van.
Ezt megszakítva, nagyim hozzám kezdte el intézni a szavait, mire kissé meglepett fejjel ránéztem. - Na és Lia mi a helyzet a fiúkkal? - kérdezte, én pedig kis híján leestem a rozoga székről.