Az ég árnyéka

1

Nézünk a nap felé. Kezét hozzáilleszti az én kezemhez, és bámuljuk az ujjak között megfeszülő, pirosan átvilágított, ruganyos, száraz bőrt. Kicsi a keze, és emiatt összemorcolja a szemöldökét. Ez is hormon, mondja, és sértődötten elhúzódik, neszezik a fű alatta. Minden hormon. Az ösztrogén szedése után több méretet fogyatkozhat a kéz meg a láb, nem is gondolnám, de így van, állítja. Épp így a tesztoszteron után majd az ő keze is megnő. Tényleg nem gondolnám. Elképzelem az ujjait, amint a csont és a bőr közötti részt kitölti a tesztoszteron. Minthogyha zsír volna, ami rárakódik a húsra, és megváltoztatja az alkatot. A hormon, mint helykitöltő elem. Mint a netről rendelt csomagokban a PVC, vagy a begyűrt újságpapír.

Rám néz egy kicsit, aztán vissza a napba. Elmereng. Én nem tudom, miért csinálunk úgy, mintha az én nagy kezem többet érne, mint az övé. Meg aztán az én kezem nem is objektíve nagy, csak nagyobb, ahogy az övénél is van kisebb, s az ugyanolyan frankó kéz, mint az övé, vagy az enyém. Használja még valaki azt a szót, hogy frankó?

Ha már hüvelykujjhosszakat méregetünk össze, bármi megtörténhet.

Mit jelent férfinak lenni? kérdezi tőlem másnap egy felugró chatablak.

Mit jelent a mit jelent? Ezt a végtelenségig lehet folytatni. Válaszolok neki egy mosolygó kakit. Ezzel együttérzésemet fejezem ki.

Elvégre nem tudom, és talán az Isten sem tudja, hiszen benne jelen van egyidejűleg a férfi, meg a nő, meg ezek hiánya és ezek együttese, és mindez mindenféle kombinációkban, mert ezt jelenti talán azt istenlét, a határtalanságot, a via negativát, s így éppenséggel nem tudna megfelelni ilyen földi kérdésekre. Mondhatnám, hogy férfi, ami nem nő, de hát nem mind kutya, ami nem macska. A csípős szószt a gyrosban. Ezt jelenti.

Meg hogy az érzésekről csak egy bizonyos öniróniával.

Hát ezért a mosolygó kaki.

Az arca kicsit ilyen is, olyan is. Ami nem a legpontosabb leírás, de a hozzánk közelieket hogy is látnánk pontosan? Márpedig ez a fiú olyan közel áll hozzám, hogy néha hátrébb kell lépnem, hogy ne tévesszem össze magam vele. Mert az ő gondolatait gondolom a magaméi helyett.

Vin a neve, eggyel hivatalosabban Médel Vince.

És a haja, mint a puliszőr. Ez legalább pontos.

Az orrszőreim hosszabbak, mint a szempilláim. Ez a kulcs, vagyis erről beszélni tudni. Oldalba könyöklöm, hogy rájöttem, tessék, itt a bölcsek köve, ő meg rám szól, hogy ne ízetlenkedjek. Magában biztos gyors fejszámolást végez.

Egy férfi undorító, mondom neki büszkén. A szeme sarkából néz rám, a puliszőr alól. Nem kötelező folytatni a hagyományt, így ő.

A nővére a konyhában sündörög. Beszélni nem beszél, csak néha, szavakat, amik nagyon mélyről törnek fel belőle, és ez a ritkaságuk jelentőséggel ruházza fel őket, sápadt szavak törnek elő a hallgatás tornyából. Vin mondja így, Kosztolányit idézi, minden igéd mintegy a hallgatás tornyából lép ki, mindenkit megtévesztve, sápadtan és jelentősen. Mert ez egy olyan gyerek, hogy csuklóból idéz Kosztolányit az asztalnál, én meg belehajolok a teába, mert akkor nem kell válaszolnom. A nővére mellett megszokta már, hogy válasz nélkül marad, úgyhogy nem haragszik meg.

Miért? kérdeztem esetlenül, amikor először felmentem a szobájába, mire Vin vállat vont, és ezt igazán vonatkoztathattam mindenre. Fejre ejtették, állítólag, felelte aztán, de érződött a hangjában, hogy ezt ő sem hiszi el teljesen, a kátrány viszont, ami a múltat belepte, lekaparhatatlan. Ő ebbe született bele, megkapta ezt, mint egy kész csomagot. Egy nagy dobozt, ami ezzel jár: néma nővér, szűkös ház, magazinokból vagdosott kuponok, meg egy név, ami sehogy sem illeszkedett rá. Volt, amin tudott változtatni, más megmaradt örökre.