Private Message (larry ff. 18+)

1. Fejezet

Louisnak ez a nap is úgy indult, ahogy általában; unalmasan.

Fáradtan nyomta ki ébresztője idegesítő ricsaját, majd egy nagy sóhajt kiengedve ajkai közül indult meg a fürdő felé, hogy elvégezze minden napos dolgát. A szekrénye előtt egy kis ideig tétovázott, mire nagy nehezen eldöntötte, hogy mit is vegyen fel. Döntése egy selymes anyagú, halvány lila pulóverre esett, mellé pedig egy sima fekete csőnadrágot választott. Ujjait hajába szántotta, ezzel helyre igazítva a kósza tincseket, majd sietős léptekkel robogott le a lépcsőn. Leérve, az asztalon egy zacskót látott meg, közelebb lépve már a levelet is megpillantotta mellette, mit édesanyja hagyott neki.

Nem voltak gazdagok, de túl szegények se, mégis anyja mindig korán elment dolgozni és mindig későn ért haza, csak is azért, hogy fiának mindent megadhasson. Ezt Louis mérhetetlenül becsülte. Arcára mosoly kúszott, ahogy olvasta édesanyja kézírását és kedves szavait, mivel szép napot kívánt neki. Eltéve a zacskót, hátára vette baba kék hátizsákját, lábára felkapta a sima egyszerű fekete cipőjét, s kilépett az ajtón.

Mélyeket szippantott a levegőbe, miben most a nárcisz kellemes illata terjengett, hála a tavaszi lágy szellőnek, mi ismét összeborzolta tincseit. Imádta ezt az időt, ahogy azt is, hogy minden megújul és életre kell a zord hideg után. Csendesen sétálgatott a járdán, figyelve a természet változását, miközben már csak arra eszmélt fel, hogy elérte célját és az iskola bejárata előtt toporog.

Lábfejeit felváltva kezdte dörzsölni vádlijához, közben kékjeivel a földet vizslatta. Markába erősen szorította meg táskája puha pántját, míg egy utolsó nagy levegőt vett és tovább indult.

Nem szerette az iskolát, pedig már csak egy éve volt hátra, mégis túl sok rosszat kapott már ahhoz, hogy élvezhesse az itt eltöltött időt. Bántó szavaktól kezdve alacsonyabb termete miatt, egészen a kisebb pofonokig minden fajta kínzásban volt része, de nem tudott mit tenni. Csak tűrte, hogy megalázzák és a földbe tiporják, míg nem minden önbecsülése elveszett.

Viszont semmit nem bánt. Nem zavarta, hogy nincs neki több száz barátja, s nem érdekelte hány emberrel tud kapcsolatot kialakítani. Neki az az egy barátja is tökéletesen elég volt, ki most a szendvicsét majszolva várja őt a megszokott helyükön; az öreg tölgynél.

Festet szőke haját még a szél sem tudta megmozdítani állapotából, köszönhetően annak a tíz kilónyi hajlaknak, amit minden reggel oly gondosan ráfújt. Bűvölten bámulta a kezében lévő telefonját, észre sem véve érkező barátját. De Louis nem vette zokon, hiszen tudta, hogy barátja néha képes teljesen elmerülni a saját kis világába. Csendben lopózott most háta mögé, s mikor eljött a pillanat nagy lendülettel ugrott a nyakába, ezzel halálra rémisztve a másikat.

- Louis! Majdnem elejtettem a kajám!- förmedt rá teli szájjal, ám hamar mosoly terült szét arcán, hallva barátja hangos nevetését.

- Azért a félszendvicsért már igazán nem kár, Niall. Úgyis mindig ötöt hozol, hanem többet.- rántotta meg vállát, mire a szőkeség csak morgott valamit orra alatt és gyors mozdulatokkal tüntette el megmaradt ételét.

Csendben indultak meg a termek felé, miután beléptek az ajtón. Louisnak azonban feltűnt, hogy írbarátja, még mindig a telefonján babrál valamit. Nem nagyon foglalkoztatták az ilyen fajta dolgok, most mégis kíváncsisággal fordult a másik felé. Niall ezt észrevéve pedig egyből magyarázattal szolgált.

- Tudod, nem ártana egy kicsit jobban belemélyedned a közösségi oldalakba és persze azt észrevenned, ha valaki ír neked.- bökte meg fújtatva Louis vállát.

- Ne haragudj, nem figyeltem az üzeneteket.- kezdte előtúrni táskája aljáról készülékét, minek akkumulátora már lassan a végét járta.