A gyönyörű gyilkos

44. Rész

☆o☆

A nap hétágra süt, az arcom simogatja láthatatlan kezével. Puha és meleg érzéssel tölt el. Boldog vagyok. A szél lágyan fodrozza hófehér szoknyám, meztelen talpam ezernyi fűszál öleli.  A távolban egy magas alak tűnik fel, egy férfi. Arcát egy gyönyörű mosoly csinosítja, melytől csak angyalibb hatást kölcsönöz az őt figyelőknek. Ahogy körbe pillantottam, láttam, hogy az egész réten csak mi ketten vagyunk, teljes nyugalomban. Fogalmam sincs, hogy kerültünk ide, de soha nem akarok innen elmenni. Annyira szép itt minden. Valahogy már túlságosan is szép, hogy igaz legyen. Egymás felé sétálunk, a madarak csiripelése adja a ritmust. A mosoly már az én arcomon is kivehető. Kezét kinyújtja felém, már csak pár lépés és egymás karjaiba borulhatunk, de amint ujjaink érintik egymást az egész álomszerű boldogság eltűnik, és helyét átveszi a csúf valóság. 

~Π~

Fogalmam sincs, hogy mennyi ideig bámulhattam a semmibe, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a kiabálás egyre intenzívebb, és ha én segíteni akarok, akkor nagyon gyorsan lépnem kell, mert annak a lánynak már nem sok ideje van. Nagy lendülettel hátra fordultam, hogy tanácsot kérjek Danieltől, de ő már nem volt ott. 

-Mi a..? -a szemeim tágra nyíltak, és hirtelen azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Körbe fordultam, hátha találok valamit, ami segíthet, de mocskon kívül semmin sem akadt meg a tekintetem. Daniel mégis hogy hagyhatott itt, pont ebben a helyzetben!? Azt hiszem, kezdek bepánikolni. Pár pillanattal később egyszer csak a messzebb lévő utcai lámpa gyér fényében, a sikátor másik oldalán észrevettem  egy nagyjából ötven centiméter hosszú vasdarabot. A bökkenő az volt, hogy ha én azt meg akarom szerezni, akkor át kell mennem a túloldalra, de ezzel megkockáztatom, hogy a pasas észrevesz. Gyorsan kellett döntenem. A gondolataimat inkább félre raktam, és amilyen halkan csak tudtam átrohantam a sikátor másik felére. 

A szívem a torkomban dobogott, miközben a markomba fogtam a hideg vasdarabot. Ha a férfi most észrevesz, velem is könnyen elbánhat. Megfordultam így pont tökéletes rálátásom volt a történtekre, hisz előttem álltak pár méterre tőlem. Szemeimet végigvezettem a férfin. Magas, köpcös, kopaszodó. Mintha csak a nevelőapámat látnám. Amint a tekintetem átvittem a lányra, ő is pont akkor vett engem észre. A szemeiben félelmet, kétségbeesést és könnyeket láttam. Láttam rajta, hogy legszívesebben segítségért ordítana, de a férfi keze a nyakán ebben megakadályozta. Cselekednem kellett, most vagy soha.

Vettem egy mély levegőt, s szapora léptekkel elindultam feléjük. Sajnos sokkal hamarabb odaértem, mint ahogy azt én terveztem. A lány nyöszörgött, már nem sok van. Egy utolsó pillantás a csillagos égre, majd a kezem felemelve egy hatalmasat vágtam a férfi tarkójára. Az ütés nagyot csattant, még nekem is hátrálnom kellett pár lépést. A fülem zúgott, kezem bizsergett. A férfi a falnak támaszkodva tántorgott pár lépést, majd kezét a tarkójához emelve próbálta enyhíteni a fájdalmat, sikertelenül. Nyakán vér folyt le, ami engem elégedettséggel töltött el.

-Hogy merted te kis cafka!? -indult meg felém, de már az első lépésnél megbotlott. -Ezért kicsinállak! -szavai, bár őrülten hangzik, mosolygásra késztettek. Nem látta át a helyzetet. Ő egy fegyver nélküli, bizonytalanul lépkedő, vérző fejű barom, én pedig egy mosolygó lány, kinek még ezesetben fegyvere is van. Itt egyedül én lehetek az, aki kicsinál valakit.

Mosolyom meghökkentette, de nem tántorította el. Továbbra is felém lépkedett. Megráztam a fejem, és így néztem a szemeibe.

-Ugyan már, hiszen te halott ember vagy. -ezzel én is léptem egyet előre, majd amilyen gyorsan és erősen csak tudtam, jobb oldalról a kezemben szorongatott vasdarabbal fejbe vágtam. Legnagyobb örömömre úgy dőlt el, mint egy dominó. De ezzel még nem volt vége. Folytattam az ütlegelést, biztos akartam lenni abban, hogy ez a féreg reggelre már halott ember.

Hangos puffanások, a lány sírása, vér a kezemen, vér az arcomon, vér íze a számban. Na, meg egy véres, arc nélküli ember. Halott. Megöltem. Kiegyenesedve a vasat eldobtam, ami zajt csapva jelezte érkezését a betonra. Hangosan vettem a levegőt, az előbbi adrenalin kezd elpárologni a testemből. A pulzusom még mindig az egekben, de már nincs mitől félni. Elvégeztem a dolgom. A lány még mindig a falnál összekuporodva sírt, és undorodva figyelte a nem mesze tőle lévő holttestet.

-Már nem kell félned, de most tűnj el. -mondtam a lehető legnyugodtabban, nem akartam még jobban ráijeszteni. A lány lassan álló helyzetbe tornázta magát, majd az arcát megtörölve engem és a testet is a legmesszebbről kikerülve elszaladt.

A sikátor bejáratánál állva vártam, hogy végre történjen valami, mert egyre jobban kezdett elhatalmasodni rajtam a fáradtság. Nagyjából öt perccel később egy kar ölelte át hátulról a derekam. Azonnal tudtam, hogy Daniel az. Lehunyt szemmel mégjobban hozzábújtam, imádtam a közelségét.

-Milyen érzés volt? -kérdezte a fülembe suttogva, mire egy mosoly kunkorodott a szám sarkában. Hogy milyen érzés egy embert megölni? Undorító, de egyben van benne valami felemelő és megkönnyebbülést okozó.

-Furcsa, de egyben jó. -megfordultam a karjai közt, s az enyémeket a nyaka köré fontam. Daniel büszkén mosolygott rám. Beteges? Ugyan, dehogy. Közelebb hajolva ajkainkat eggyé olvasztottuk, és úgy bújtunk egymás ölelésébe. Két boldog szerelmespár, két gyilkos. Nem számít, mi mégis boldogok vagyunk. Ez volt az első ember, akit önszántamból öltem meg, de ha ezzel megmentek egy másik életet, akkor nem az utolsó.

Úgy érzem, az életem most kezdődik csak igazán.

☆o☆

Vége

2018. 9. 2.