A gyönyörű gyilkos

32. Rész

☆o☆

Három teljes nap telt el, mióta D elment. Elnyelte a föld. Nem jelentkezett, azóta nem is láttam. Volt már, hogy elment egy napra, de ha aznap nem is láttam biztos volt, hogy másnap reggel ott lesz. Most viszont nem volt. Az első nap még azt mondtam, oké majd hazajön, a második napon már aggódni kezdtem, a harmadik nap pedig majd belepusztultam a hiányába. A ház olyan szinten üresnek tűnt nélküle, hogy nem tudtam egyedül megmaradni benne. Olyan volt az egész, mintha egy hatalmas dobozba zártak volna, ami a napok teltével egyre csökken. Szinte marokkal fojtogatott az érzés, hogy mennyire nem tudtam meglenni nélküle, hogy mennyire hiányzott. Este mikor elszenderedtem az ő ágyában, az ágyneműlyén ragadt illatával pótoltam őt, de úgy tűnt, hogy lassan már mind magamba szippantottam, mert már egyre gyengébben éreztem azt a kellemes illatot.

-Bella, minden rendben? -a gondolataimból Jason halk, aggodalmas hangja, s fürkésző tekintete szakított ki. Kellett pár pillanat, mire eljutott a tudatomig, hogy hol is vagyok éppen. Megráztam a fejem és egy olyan kényszerített mosolyt vittem fel az arcomra, mintha épp akasztani vinnének.

-Persze, csak elbambulatam. Ne haragudj. -szabadkoztam, s közben a tányérom mellett fekvő szalvétát morzsolgattam. Szinte hallottam, ahogy ordít fájdalmában.

-Ugyan. -mosolyodott el kedvesen. -De biztosan minden oké? A sütihez nem is nyúltál, az arcod is olyan sápadt. Valami baj van? -komorodott el, s láttam a szemében, hogy őszinte aggodalom, a törődés beszél belőle. Mennyire hiányzott ez.

-Tényleg semmi baj, csak mostanában nem alszom túl jól. Ez minden. -nyeltem egyet. Csak ne kérdezzen rá, csak ne kérdezzen rá - imádkoztam magamban. Jól esett a törődése, de most nem tudtam volna a problémáimról fecsegni. Főleg nem neki, még túl friss volt ez az egész.

-Hát jó. -zárta le a dolgot, bár láttam rajta, hogy nem szívesen teszi, azért hálás voltam. Lepillantottam a tányéromra, s a múltkor még annyire ínycsiklandónak tűnő édesség, most nem tűnt valami gusztusosnak, vagy csak nekem nem volt étvágyam.

-Mesélj csak. Dolgozol, vagy még suliba jársz? -a kérdés hallatán teljesen leblokkoltam. A torkomban gombóc keletkezett, s próbáltam mindenhova nézni, csak rá nem. Erre mégis mit mondjak? Pár pillanat gondolat futtatás után arra jutottam, hogy inkább őszinte leszek. Nem érdemli meg, hogy hazudjak.

-Egyik sem. -ennyi volt a nagy őszinteségem, legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Végül is válaszoltam a kérdésére, nem?

-Ó.. -üdv újra kínos csend. -Hát akkor?

-Egy barátommal élek. -fogalmam sincs, hogy mit kellett volna mondanom, de zavaromban csak ezt voltam képes kinyögni. Teljesen egyetértettem azzal az értetlen tekintettel, amit válaszul kaptam.

-És a nevelőszüleid? -a gyomrom görcsbe rándult. Halottak.

-Velük nem valami jó a kapcsolatom, ezért is mentem külön. -Bella, ez egész ügyes! Ez végül is igaz, csak a vége felé egy kicsit elfajultak a dolgok. Egy kicsit...

-Ezt nem tudtam. Ne.. -nem engedtem, hogy befejezze, mert már kezdett nagyon kellemetlenné válni a helyzet.

-Hogy elszaladt az idő, a csudába! Nekem még mennyi dolgom van, meg is feledkeztem róla. -felálltam az asztalról, mire Jason is követte a pédámat. Egy kicsit ugyan fájt a szívem, mert láttam rajta, hogy ő még maradt volna. Igazság szerint én is, de ezek a témák nem azok, amikről szívesen beszélek. Talán majd ha eltelik egy kis idő.

-Hát jó. Vigyázz magadra. -mosolyodott el, mire megenyhült a szívem. Szorosan magamhoz öleltem őt, majd haza indultam. Haza.

~Π~

A kinti melegről a házba belépve kellemes hűs levegő fogadott, ami most nagyon jól esett a felhevült testemnek. Semmivel sem törődve lerúgtam magamról a cipőimet, és egyenesen D szobájába mentem. Egy jól irányzott ugrással a puha, gyűrött ágyneműre érkeztem a napló mellé. Egész otthonosan éreztem már itt magam. A megszokottól eltérően most nem a közepén nyitottam ki a naplót, hanem közvetlen az elején. A dátumot megvizsgálva rájöttem, hogy a legrégebbi bejegyzése már vagy öt éves. Minden egyes olvasás előtt azt magyarázom magamnak, hogy mennyire csúnya dolog, amit teszek, de a végén rájövök, hogy nem is érdekel. Hajt a kíváncsiság.

Hogy mit láttam? Egy reszketve síró kisfiút, ki az ütések, a megaláztatások elől menekül. Sikertelenül. Hegekből kicsorduló vér, szemekből záporozó könnyek, tropára ment gyerekkor.
Egy üres tekintet, egy remegő kez, egy reménykedő lélek, s mind hiába.
Ez volnék én, Daniel? Egy reménykedő lélek, ki már minden hitét elvesztve zuhan a nagy világ gonosz közepébe. A sok gonosz szempár, mik kétkedve pillantgatnak kicsiny teste felé. Egy ártatlan gyermek, ki semmit sem vétett, mégis minden vádló ember őt gyanúsítja. Ő a gonosz, ő a baj, ő a rossz.. Egy HIBA
Ez voltam én, de mi vagyok most? Választ adsz te rá?
Ismersz te engem, ismered a való énem?
Sosem ismert fogalmak jelentése.. Szeretet, kedvesség, törődés. Ismeretlen szavak, s tán azok maradnak. De egy dolgot jegyezz meg!
ÉN MINDIG TÖRŐDNI FOGOK VELED!

Remegő kezekkel csuktam be a naplót. Arcom nedves volt az elejtett könnyektől. Daniel, hát így hívják? Ez annyira nem ő, nem így képzeltem. De képzeltem is egyáltalán valamit?

Amit most olvastam, olyan volt mintha egy személynek célozta volna a szavakat, mintha miközben írta volna, gondolt volna valakire. Ebben biztos vagyok. Nem volt hosszú, fel oldalon elfért a kacskaringós kézírása, mégis hatalmas jelentéssel bírt. Annyi kérdés vetült fel bennem, hogy alig láttam a saját gondolataim. A szemeimet borító könnyfátyol teljesen elhomályosított mindent. Lassan magzat pózba helyezkedtem a hatalmas ágyon, majd a naplót szorosan a mellkasomhoz ölelve lehunytam a szemeim. Daniel, ezt te jegyezd meg! Bárhol is légy, én veled vagyok!

☆o☆

Megint késve, de itt a következő rész 😄 Remélem elnyerte a tetszésetek, mert nekem ez most nagyon bejön. Átléptük a 10 000 megtekintést!! NAGYON KÖSZÖNÖM 💕 Csodálatosak vagytok!

2018.4.14.