A gyönyörű gyilkos

12. Rész

☆o☆

Élet vagy halál? Sötétség vagy a biztonságosnak tűnő világos? Bűn tán..?

Ezek a kérdések kavarogtak a fejemben újra és újra, körbe és körbe. Túlságosan furcsa volt az új helyzet. Alig tudtam lehunyni a szemeim, és ha sikerült is az alvás lehetetlennek minősült. Mielőtt bebújtam volna az ágyba úgy éreztem, hogy egy pillanat alatt is el tudnék aludni, de aztán ez nem így lett. Mennyi lehetett az idő? Éjjel kettő? Talán, de nem vagyok benne biztos, mennyi idő telt el.

Furcsa érzésem volt. Rossz előérzet vagy nem is tudom. Jó nem volt az biztos. Idegesen rúgtam egyet a takaró alatt majd jobb ötlet híján kimentem a nappaliba. Korom sötét volt és csend, túl nagy csend. Összeráncolt szemöldökkel fordultam körbe, mintha nem is ugyanabban az épületben lennék. Elsétáltam a falig és felkapcsoltam a világítást.

Pedig bizony ugyanott voltam, csupán annyi különbséggel, hogy most egyedül és nem vele. Hogy ezt honnan tudom? Fogalmam sincs, megérzés. Mikor a közelemben van, mindig olyan furcsa érzés kerít hatalmába, amit még mindig nem tudok beazonosítani.

Hirtelen az ajtó nyitódására lettem figyelmes. Ijedtemben még a levegő is bennem rekedt. Gondolhattam volna, hogy egy betörő vagy akárki más, de pontosan tudtam, hogy ki az. Hallottam a halk szuszogását nem messze tőlem. Félelem kerített hatalmába, de olyan amilyen még eddig soha. Lassan fordultam hátra majd szinte sokkosan figyeltem meggyötört arcát.. A véres ruháját és szintén vérfoltos kezeit. Azonnal tudtam, hogy hol volt.

Nyeltem egyet. Most először féltem tőle, de úgy igazán. Hátráltam egy lépést, de ő csak rezzenéstelen arccal figyelt. Megráztam a fejem majd berohantam a szobámba. A korom sötétben behúzódtam az egyik sarokba, s hátam a falnak vetve lecsúsztam a földre. Nagyon féltem.

A sarokban kuporogtam, s próbáltam legyőzni a felé irányuló félelmem. A fejemben újra előjöttek a rémképek, amiket pár perccel ezelőtt láttam. A vérfoltokat a felsőjén, a kezén.. De számomra mégis a tekintete volt a legrémísztőbb. Gyilkos tekintet..

Szorosan lehunytam a szemeim. Embert ölt.. Mi van ha engem is bántani fog? Az a tekintet olyan volt, hogy szinte azzal kést döfött belém. Nagyon féltem, ő bármire képes.

A levegő szinte bennem rekedt, mikor meghallottam az ajtó lassú, nyikorgó nyitódását majd a beáramló fényben észrevettem az árnyékát. Az ajtó ugyanúgy, ahogy kinyílt úgy be is csukódott. Halk, közeledő léptei vérfagyasztóan hatottak a nagy csöndben. Lehet, hogy már én reagáltam túl, de úgy éreztem ha még közelebb jön, akkor összeroppanok.

-Félsz tőlem? -észre sem vettem, hogy mikor gugolt le elém. Felnéztem rá. Túl közel volt az arca az enyémhez. Hogy féltem e? Jobban, mint bármikor eddig.

-Nem. -motyogtam úgy, hogy abban sem voltam biztos, hogy kimondtam e egyáltalán.

-Hazudsz. -mondta pontosan utánam. Meg akartam kérdőjelezni, de azzal ha ellenkezem nem megyek semmire.

-Azért amit tettem? -kérdezett újból. Mert embert ölt? Nem, ezzel eddig is tisztában voltam. Attól féltem, hogy engem is bánthat, mégha azt is mondta, hogy nem fog. Hirtelen megéreztem kezét az enyémen majd összekulcsolta az ujjainkat. Olyan meleg és kedves érintés volt, hogy szinte azonnal megnyugodtam, már nem éreztem azt a nem kívánt remegést a testemben, amit ő váltott ki belőlem, s ő is szűntetett meg.

-Nem foglak bántani. - suttogta közel hajolva az arcomhoz. A sötétségben semmit sem láttam, viszont éreztem a teste melegét, a forróságát, ami engem is feltüzelt. -Sosem bátanálak. -válaszolta halkan majd egy puszit nyomott a homlokomra.

Lehunytam a szemeim és próbáltam nem többre vágyni, de nem sikerült. Napról napra jobban vágytam rá, napról napra közelebb akarom érezni magamhoz, de mégis olyan mintha egy szakadéknyi távolság lenne köztünk, ami egyre jobban tágul.

Nem tudtam legyűrni azt a hiányérzetet, amit azután éreztem, hogy elhúzódott tőlem, elengedete a kezem majd nemes egyszerűséggel elhagyta a szobát. Kezdtem egyre jobban kötődni hozzá, pedig nem is szabadott volna. Nem szabad..

Csak most veszem észre, hogy mikor bejött már nem is volt véres a keze, se pedig a ruhája. Átöltözött volna? De mikor, mennyi idő telhetett el? Hirtelen annyi kérdés ugrott be vele kapcsolatban, de választ egyre sem tudtam adni, hisz nem is tudtam róla semmit. Aztán bevillant a legfontosabb. A neve..

Úgy ugrottam fel a sarokból, mintha az előbbiek meg sem történtek volna. Kirontottam az szobámból, majd meg is torpantam. Ott állt a nappaliban velem szemben, mintha várta, sőt tudta volna, hogy jönni fogok.

-Hogy hívnak? -kérdeztem pár pillanattal később. Halkan elnevette magát, ami zene volt füleimnek, majd elindult a szobája felé.

-Hívj csak D-nek..

☆o☆

Na sziasztok! 😇 Nagy sokára itt a következő rész, remélem tetszett, ha igen akkor jelezzétek. 😘

2018.1.31