41. Rész

10K 497 54
                                    

☆o☆

Ha egyetlen szóval jellemeznem kellene Danielt, akkor gondolkodás nélkül rávágnám, hogy kiszámíthatatlan. Hogy miért? Kezdjük a hangulat ingadozásaival. Az egyik pillanatban még vígan mosolyog, majd ez akár egy pillanattal később átválthat dühbe. Fogalmam sincs, hogy ezt miért vagy hogy csinálja, de ilyenkor jobban hasonlít egy hisztis tinire, mint azt gondolná. Néha picit vicces ez a viselkedése, de próbálom magam visszatartani, mert olyankor képes engem is nem kicsit megijeszteni. Itt van még a viselkedése. Hogy is mondjam.. Kicsit furcsa. Nem úgy viselkedik, mint egy átlagos huszonéves srác. Nyilván itt szerepel, hogy ő egy gyilkos, de ezek mellett még mindig vannak más okok. Egy házban élünk, de én mégis úgy látom, hogy ő egyedül van. Egyszer védelmező, másszor pedig eltaszít magától. Daniel, Daniel, Daniel. Hát hogy is tudnék én kiigazodni így rajtad?

Ezek a gondolatok váltották egymást, miközben én a konyhában szorgoskodtam. Lassan már tényleg egy igazi háziasszony leszek, ne nem mintha ez akkora baj lenne. Épp a kést vettem elő, ma már ezredjére, amikor két erős kart éreztem a derekam köré kulcsolódni.

-Na, mi az? -mosolyodtam el, hogy milyen aranyosan bújt hozzám, akárcsak egy kisgyerek. Arcát a nyakamba fúrta, s közben éreztem, hogy elvigyorodik.

-Szeretnélek elvinni egy randevúra. -bökte ki, semmi előzmény nélkül, mire a kés kicsúszott a kezemből, s szám eltátottam. Azt hiszem, nem ok nélkül. Na, erre aztán tényleg nem számítottam. Ilyesmire gondoltam mikor azt mondtam, hogy kiszámíthatatlan. Őszintén, ki gondolná, hogy egy olyan srác, mint Daniel, elhívna randizni engem? Pontosan, senki.

-Hogy hova? -kérdeztem vissza, mert muszáj volt megbizonyosodnom, hogy tényleg jól hallottam az előbb.

-Randevúra. -éreztem, hogy mosolyog, de én még mindig csak a történteken hüledezve álltam egy helyben. Megfordultam a karjai közt és felfelé pislogva, értetlenül néztem rá.

-Ez igazán aranyos, de most ez honnan jött? -böktem ki végül, ami elég hülyén hangozhatott, mert még Daniel is elhúzta a száját.

-Itt élünk már mióta, és elég közel kerültünk egymáshoz, viszont még egyszer sem vittelek el randizni, sem valami hasonlóra, pedig megérdemelnéd. -magyarázta végig a szemeimbe nézve, mire nekem a szívem olvadt el azonnal, s a hasamban már nem pillangók repkedtek, hanem repülők.

-Rendben, szívesen elmegyek veled randizni. -vigyorogtam közben kezeimet a nyaka köré kulcsoltam és, ahogy csak tudtam hozzá bújtam. Imádtam érezni a közelségét, a melegséget, amit a teste áraszt, az illatát és egyszerűen magát Danielt. Amióta csak ismerem, ő az én mindenem.

-Szeretlek. -suttogta a fülembe, mire mosoly szökött az arcomra, s én is ugyanezzel a szóval válaszoltam neki. Sokan nem értékelik ezt a pár betűt, ezt az egy szót, de ha attól a személytől hallod, akit mindennél jobban szeretsz, akkor rájössz, hogy ezt nem csak hallod, hanem érzed is. A viszonzott szerelemnél nincs jobb érzés.

~Π~

Miután befejeztem a kaját, elmosogattam, majd a pultot takarítottam le. Akartam szólni Danielnek, hogy kész vagyok, és jöhet enni, de mire észbe kaptam szokás szerint megint eltűnt és nekem természetesen nem szólt. Erről igazán leszokhatna már.

A nappaliban találtam egy közel négy évvel ezelőtti újságot, így azt lapozgattam. A házban hatalmas csend uralkodott, ami köszönehtő annak, hogy se tévé, se rádió nem volt. Na, meg az elhelyezkedése miatt még csak egy légy sem zümmögött. Na, nem a légy hiányzott, hanem csak úgy alapjában egy ház zajai. Ha ez így folytatódik, nagy az esély rá, hogy az örület határára sodródom. Valahogy kell erre egy jó megoldást találnom, mert nem tudom elképzelni, hogy Daniel ezt hogy bírja. Igaz, hogy én is szeretem a csöndet, meg a nyugalmat, de azért nem ennyire. A hűtő búgásán kívül nem igen hallok semmit. Mondanám, hogy mikor mindketten itt vagyunk ez más, de nem igaz, mert alig beszélgetünk. Sokkal inkább mással vagyunk elfoglalva, khm.

Már épp jobban belemerültem volna a kusza gondolataimba, mikor a telefonom hamgos csörgése ezt megszakította. Kellett pár pillanat, mire felfogtam, hogy ha azt akarom, hogy elhalgasson, akkor nekem fel kell vennem. A telefon kereső expedícióm sikeresnek bizonyult, ugyanis a szobám éjjeliszekrényén megtaláltam a sikító démont.

-Igen? -szóltam bele anélkül, hogy tudnám ki is van a vonal másik végén. Máskor figyelmeztetnem kell magam, hogy előtte nézzem meg ki hív.

-Bella? Mi az, te futottál? -hallottam meg Jason vidám hangját, mire megkönnyebbültem. Igazat kellett neki adnom, mert igencsak kifulladtam.

-Dehogy. Csak nem találtam a telefonom. -magyaráztam, s közben elhekyezkedtem az ágyam szélén.

-Értem. Hogy vagy? -kérdezte. Még mindig éreztem a hangjában lévő szórakozottságot. Még jó, hogy az ábrázatom nem lárhatta, mert akkor tuti, hogy újabb röhögőgörcs kapná el.

-Megvagyok, csak eléggé unatkozom. És te?

-Jól. Na, de igazából nem ezért hívtalak. -komorodott el egy pillanat alatt. Valamiért igen rossz előérzetem támadt. Talán megtudott valamit? -Tervezel valamit még mára?

-Nem, nem igazán. Miért? -a pulzusom megemelkedett, féltem attól, hogy mit fog mondani. Remélem nem förtént semmi rossz.

-Szeretném meglátogatni anyánk sírját, gondoltam velem tarthatnál. -mondta az előbbinél sokkal halkabban, de csak talán a hallottak okozta sokk miatt érezhettem így. Azonnal elfogott egy szégyen érzet, hisz mióta megtörtént a tragikus balaeset, nem látogattam meg a szüleimet. Hát milyen gyerek vagyok én?

-Persze, szívesen veled megyek. -válaszoltam percekkel később. Kellett egy kis idő, mire teljesen felfogtam a történteket.

-Rendben. Akkor húsz perc múlva a kisboltnál?

-A kisboltnál. -elköszöntünk majd bontottuk a vonalat. A kevés ruháim közül elő kotortam egy fekete, már kopott farmert és egy ujjatlan felsőt. Lábaimat beletuszkoltam a rongyos cipőimbe és már indultam is.

Ahogy a ház falai bezárultak mögöttem, elfogott egy ismeretlen érzés. Magam sem tudtam pontosan, hogy mi, de igen kellemetlen volt. Elindultam a megbeszélt hely felé, mikor bevillant egy kép. Igen, muszáj szereznem virágot.

☆o☆

Végre, hosszú idő után másodjára sikerült megírnom ezt a részt. Igazán sajnálom, hogy ennyit kellett rá várni. Remélem elnyerte a tetszésetek. 😀

2018.7.6.

A gyönyörű gyilkosWhere stories live. Discover now