A gyönyörű gyilkos

33. Rész

☆o☆

Újabb három nap telt el, és Danielről még mindig semmi hír. Daniel.. Milyen furcsa így, hogy már tudom minek a rövidítése volt a D. Ez elég hülyén hangozhat, de ő valahogy nem olyan, mint egy Daniel. Bár, nem tudom milyen lehet egy "normális", de ha meghallom azt a nevet, hogy Daniel, akkor nem ő jut az eszembe.

Az elhullajtott könnyek milliói után fájdalmasan vallottam be magamnak, hogy Daniel kegyetlenül hiányzik. Hiányzott az a messziről testemet simogató tekintete, az ujjai lágysága a bőrömön, a forró lehelete, a szavai. Hiányzott mindene, hiányzott Ő.

Minden este a naplóját olvasom, a gyerekkori emlékeit, azt hogy miket élt át, de azt az estét amelyen először találkoztunk, azt olvastam vissza a legtöbbször. Az ő szemszögéből annyira más azt a napot átélni. A félelem, amely aznap bennem tolongott, mintha benne soha nem is létezett volna. Mindent teljesen máshogy lát, annyira rejtélyes, annyira titokzatos. Annyira gyönyörű.

Ahogy telik az idő, egyre csak fokozódnak bennem az érzések. Mindenhol őt keresem, mindenben őt látom. Mikor közel kerül hozzám, a szívem azonnal heves vágtába kezd, s minden porcikám az ő érintéséért sikolt.

Kezdem azt sejteni, hogy az iránta érzett, bennem rejlő forróság már nemcsak annak tudható be, hogy megmentett. Ez annál már sokkal több, bár még magamnak sem merem bevallani, azt hiszem hamarosan történni fog valami, ami mindent megváltoztat.

\ D szemszögéből /

A percek, a napok csakúgy suhantak el mellettem, de én csak egy helyben toporogtam. Gondolatok, kérdések ezrei fogalmazódtak meg zavart elmémben, s kis híján a téboly szélére sodródtam. A fő téma, mi engem foglalkoztatott az maga Bella. A külseje, a tekintete, a hangja, az apró kezecskéi, a mozdulatai. Rá akartam jönni, hogy miért törődök szakadatlan ezzel a lánnyal. Ezzel a csodával. Két nap kellett, hogy rájöjjek, a többit arra használtam, hogy végre be tudjam magamnak vallani az igazságot. Szeretem. Szeretem attól a sikátori éjszakától kezdve máig, és mindig. Minden mocskos, szentségtelen vágyam az ő tiszta lelkének az érintése. Ez olyan érzés, mely felülmúlja azt mikor a kés végig szánkázik egy ember testén. Az ölési vágyam, mi évek óta kísér. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd valami sokkal jobban vonz, mint a vér, vagy a gyilkolás. Most pedig itt van Bella, aki a valaha általam látott legcsodálatosabb lány, és elvette az eszem. Ezek az érzések számomra még annyira újak, sosem volt még ennyire intenzív. Akármikor csak rá gondolok, mintha a mellkasomban életre kelne valami, s ki akarna törni onnan, de még túl gyenge hozzá. Annyira furcsa, de mégis annyira jó.

~Π~

A lakásba belépve szorító üresség és fájdalmas csend fogadott. Akárcsak mikor egyedül éltem itt, de most ez nem így volt. Tudom, hogy Bella itt van valahol. Érzem. A nappali, a konyha és még Bella szobája is üres volt. Egy percig elfogott a pánik, de rájöttem, hogy Bella nem menne el csakúgy. Ahhoz túlságosan félénk, és nincs is neki hová mennie.

A szobám felé tartó folyosón megtorpanva halk szuszogásra lettem figyelmes. Rögtön apró mosoly szökött az arcomra. Az ajtó résnyire nyitva volt, így halkan figyelve arra, hogy ne csapjak zajt, toltam azt beljebb. Bella háttal nekem aludt az ágyamban, s közben szorongatott valamit, de azt nem láttam teljesen.

A tekintetem kissé elidőzött az alvástól összegubancolódott haján, a kibúvó nyaka ívén, a csupasz felkarján, a hátán, s még egy kicsit lejjebb is. Akárhonnan nézhettem ezt a lányt, akkor is mindenütt gyönyörű volt. Egy gyönyörű ártatlan lélek, melyet az én vérrel piszkított kazeim rontottak meg.

Közelebb lépve az arcát figyeltem. Selymes volt, egyetlen hiba nélkül. Pillái néha meg-meg rebbentek, de nem ébredt fel. Óvatosan leültem az ágy szélére, de az ágy ezt nem így akarta, mert megnyikordult. Bella mocorogni kezdett, mire az arcához hajoltam, s kisepertem az odalógó tincseket.

-Ssh. Aludj csak. -suttogtam a fülébe, miközben az arcát simogattam. Pár pillanattal később már ugyanúgy szuszogott tovább.

Ahogy őt tanulmányoztam, megakadt valamin a tekintetem. A kezében szorongatott tárgy nem volt más, mint az én naplóm. Nyeltem egyet. Mégis, hogy került hozzá? Hirtelen elöntött a düh, s kezem ökölbe szorítottam. A méreg egyenletesen áradt szét a testemben, muszáj volt felkelnem mellőle, mert a végén még olyat tettem volna, amit később megbántam volna. Nem akartam kárt tenni benne.

Mégis mit képzel magáról? Szaporán vettem a levegőt, és legszívesebben szétvertem volna valamit.

-Bella! Azonnal kelj fel abból a retkes ágyból! -ordítottam el magam, mire egy pillanat alatt ülő helyzetbe ugrott. Amint meglátott maga előtt eltátotta a száját, s értetlenül méregetni kezdett. A tekntetében sok mindent felfedezhettem, de ami a legjobban szemet szúrt az a szomorúság, a meglepettség és a mérhetetlen düh volt.

☆o☆

Egy hete volt utoljára rész, amit nagyon röstellek, de mostanában nagyon sok dolog jött össze, ami a jövő hónapban többszöröződni fog. Megeshet, hogy ritkábban fognak érkezni a fejezetek, de mindenképpen szakítok rá majd időt. ❤ Remélem tetszett 😊

~ R. I. P. Avicii † ~

2018.4.21.