A gyönyörű gyilkos

17. Rész

☆o☆

\ D szemszögéből /

Az idő, a percek csak teltek és teltek, de én mintha lefagytam volna. Az előbb történtek újra és újra lejátszódtak bennem. Elemezgettem az általam elhangzott mondatokon, és azokat is, amiket ő vágott a fejemhez. Pár perc után rájöttem, hogy nem csak barom vagyok, hanem még el is kergettem őt. Ez aztán a teljesítmény!

Öklöm felemelve idegesen ütök egy óriásit a falba, mire érzem, hogy több helyen is felszakadt a bőr. A fájdalom most ne érdekel, muszáj lehiggadnom.

Miért nem tudok normálisan viselkedni, ha a közelemben van? Már ha az én viselkedésem lehet normálisnak nevezni. Legszívesebben törni zúzni lett volna kedvem, vagy ölni. De nem, a következő áldozatomnak még nem jött el az ideje. Most viszont nincs időm felesleges gondolatokra.

Átmentem az ő szobájába, hogy körülnézzek hátha találok valamit, ami azt sejteti, hogy hová mehetett. Bár, a legjobb tudomásom szerint nincs hely, ahova mehetne. Kivéve a nevelőszülei háza, de remélem, hogy van annyi esze, hogy nem egy oda vissza. Most túl rossz állapotban van ahhoz, hogy ésszerűen tudjon gondolkodni. Ez pedig az én hibám, mert ha tartom a szám, akkor most nem lenne ott ahol. Az hogy bejött a szobámba egyáltalán nem gond, hiszen nincs mit titkolnom, csak túl ideges voltam, és ezt rajta vezettem le. Francba! Azt pedig, hogy hazudott, annak tudom be, hogy félt. Azt már nem tudom biztosan, hogy az embertől, aki követte, vagy pedig tőlem. Mindent összevetve, csak remélem, hogy nem a második opció érvényes.

Az egyre inkább szaporodó gondolatokat félretéve indultam a keresésére. Nagyon remélem, hogy nem lesz késő.

\ Bella szemszögéből /

Az utcákat róva gondolkodtam, hogy mégis miért vagyok ekkora idióta. A büszkeségem előbbre való volt, mint a lakhatásom. Ha most szerencsém van, akkor senkit sem zavarok meg egy híd alatt. Najó, ez nem vicces. Nem akarok egy híd alatt aludni. Akkor inkább egy félreeső pad valamelyik parkban. Lassú folyású könnyeim már némileg elapadtak, és csak reméltem, hogy az ábrázatom inkább hasonlít egy emberhez, mint egy szerencsétlen, szétbőgött fejű tinihez.

Fogalmam sincs, hogy mikor jöttem el és, hogy hol is vagyok éppen, csak azt tudom, hogy kezd sötétedni, aminek nagyon nem örülök, mert ki tudja, hogy este miféle emberek járkálnak erre. Semmiképp sem szeretnék összefutni valami perverz alakkal. Sőt, senkivel sem.

Épp merültem volna el jobbnál jobb gondolataimban, mikor ismerős érzés kerített hatalmába.

-Na ne! Csak ezt ne! -siránkoztam magamban.

Ugyanazt éreztem, mint mikor követett az a fura alak. Ha megint megjelenik mögöttem én esküszöm itt helyben hanyatt vágom magam. Most nagyon nincs kedvem hozzá. Sőt, senkihez.

Kapucnim a fejemre húztam, kezeim a zsebeimbe rejtettem. Hátha így nehezebben ismer fel. Vagy egyáltalán nem ismer fel. Bár, amilyen szerencsém van pont szembe megyek vele.

Óvatosan körbe pillantok. Egyelőre nem látok senki gyanúsat. Bár, manapság már olyan eszement ötletekkel állnak elő, hogy még az a babakocsit toló hölgy is gyanús lehet. Vagy az az idős bácsi, aki a kiskutyáját sétáltatja, meg a mögötte talpig feketében lévő furán engem méregető pasas. Akár még a suliból hazafelé... Várjunk csak egy pillanásnyit. Furán engem méregető pasas!?

Rakéta sebességgel fordultam vissza a bácsi irányába, ahol észre vettem a magas alakot, aki még mindig engem méregetett. A fenébe! A nyakam rá, hogy ez ugyanaz, aki a múltok is követett. Na tessék, kellett nekem emlegetni!

Tudta, hogy észrevettem ezért nagy lépésekkel megindult felém. A fene. Na kislány, most légy okos! Lassan már sötét van, az emberek már kezdenek haza indulni, ami azt jelenti, hogy akaratlanul is szabad préda leszek. Ha bemennék egy üzletbe azonnal ki is penderítenének, hisz nincs egy fityingem sem, azt hinnék, hogy lopni akarok. Még csak az kéne.

Lábaimat kapkodom egymás után, próbálok valami menedéket keresni, ahová elbújhatok, de semmi. A pánik kezd úrrá lenni rajtam, ami ebben a helyzetben nem a legjobb eshetőség. Néhány ember, akik mellett elhaladok furán néznek rám, sőt van aki még utánam is kiabál nem épp kellemes szavakat. Mindezek eltörpülnek a mellett az egy szó mellett, ami vörösen izzik a szemeim előtt.

MENEKÜLJ!

Szinte már futok, de érzem hogy próbálkozásom reménytelen. Hallom a lépteit a fülem mellet, s még gúnyos nevetés is társul hozzá. Túl késő.

A számra hirtelen valami nedves rongyot nyomnak. Az ijedtség azonnal kiül fáradt tekintetemben. Kloroform. Álomba szenderülésem előtt még eljutnak hozzám gúnytól csöpögő szavai.

-Ó, babám hát megvagy végre.

☆o☆

2018.2.20.