A gyönyörű gyilkos

43. Rész

☆o☆

Az éjszaka csendes volt és hűvös. D a kezemet markolta, olyan szorosan, hogy szinte már fájt. Mindketten a gondolatainkba merülve figyeltük az előttünk húzódó sötét éjszakát. Ő talán azon agyalt, hogy jól sikerült e a mai este, én pedig csakúgy mindenen, ami eszembe jutott. Daniel mosolygós arcán, a csillagos égen, hogy miért zöld a fű. Apróságokon. 

-Izé, hogy érezted magad? -kérdezte bizonytalanul, ajkain egy ferde mosollyal. Hogy milyen volt? Ez volt életem első randevúja, és szerintem nem is sikerülhetett volna jobban. Nem egy luxus étteremben voltunk, nem volt minden a legjobb minőségből, de így is minden csodás volt. Azt hiszem, hogy abban a kikötőben töltöttem el életem legszebb perceit. Az meg még egy ráadás, hogy egy olyannal, akit tiszta szívemből szeretek. 

-Őszintén? 

-Há' jó lenne. -vakargatta a tarkóját, mire halkan elnevettem magam. 

-Csodásan. Még soha nem hívott el senki sehova, főleg nem egy kikötői piknikre. Az egész olyan meseszerű volt .Köszönöm szépen, ez egy fantasztikus élmény volt. -mondtam végig mosolyogva, mire azt hiszem D arcán átsuhantak a megkönnyebbülés ismert jelei. A kezét, amivel az enyémet fogta, most átkarolta a vállam, és így húzott közelebb magához. Az illata az orromba kúszott, s próbáltam nem túl feltűnően szaglászni. Nem tehetek róla, de már az illatától szerelmi kábulatba esek.

-És te hogy érezted magad? -kérdeztem pár perc csend után.

-Hát, nagyon izgultam, mert féltem hogy nem fog tetszeni, de így hogy tudom tetszett, már nyugodt vagyok. Hozzám képest szerintem elég jó volt. Én mindig jól érzem magam, ha veled lehetek. -mondta váll vonogatva, mintha nem is lenne olyan nagy dolog, de tudtam, hogy ez fontos volt neki is, legalább annyira, mint nekem. Azért az idő alatt, amit eltöltöttem vele, már nagyjából kiismertem. 

-Nem is gondoltam volna, hogy vannak ilyen rejtett képességeid, mint például a romantika. -böktem meg játékosan, mire elnevette magát. Imádom a nevetését.

-Hát igen. Elég rossz hatással vagy rám. -fordította el a fejét, mint aki meg van sértődve. 

-Ugyan már. Pont én? Ezt te sem gondoltad komolyan. -nevettem. Olyan abszurd volt az egész. Kézenfogva sétálunk a korom sötét éjszakában, két szerelmes. Mintha semmi gondunk nem lenne, és csak élünk a nagyvilágba. 

-Jól van, na. -ezután már nem szóltunk semmit, csak egymás kezét fogva a saját gondolatainkba burkolózva sétáltunk tovább.  

Elgondolkodtam vajon milyen lenne az életem, ha most nem itt lennék, hanem egy másik helyen. Egy másik városban, talán egy másik emberrel, de szerelem nélkül. Az fix, hogy nagyon más lenne. Az fel sem merül bennem, hogy talán még mindig a nevelőszüleimmel élnék, hisz onnan már rég elszöktem volna. Bármennyire is nehezen, de tuti, hogy nem maradtam volna ott. Azok az emberek voltak azok, akik megkeserítették a tinédzser korszakom, s elvették a gyerekkorom. Minden élményt elvettek tőlem, amit egy fiatal lány megélhet. Senkinek sem kívánom, hogy olyan helyzetben kelljen felnőnie, mint amilyenben nekem kellet. Igaz még most sem vagyok teljesen felnőtt, de a korom csak egy szám. Egy embert az tesz igazán felnőtté, éretté, hogy tud gondolkodni. Fel tudja fogni a helyzetek súlyosságát, képes önállóan dönteni. Sajnos ebben a mai torz világban ezt egy ember nem az iskolában tanulja meg, nem otthon, hanem különböző lelki sérelmek átélése során. Persze mint mindig, most is tisztelet a kivételnek. 

-Min agyalsz ennyire elmélyülten? -hallottam meg Daniel hangját, ami felrázott a gondolataimból. 

-Ó, semmin. Csak random dolgokon, amik eszembe jutnak. -vontam vállat, mire egy kicsit kételkedően nézett rám, de aztán elengedte a dolgot. -Kérdezhetek valamit?

-Ez is egy valami volt.

-Naa, nem úgy. Most komolyan.

-Kérdezz.

-Mi van a szüleiddel? -éreztem, hogy egy kicsit megütközik a kérdésem hallatán, de csak remélni tudtam, hogy nem lesz nagyon mérges. Percekig csak csendben baktatott mellettem, és most nem tudtam eldönteni, hogy azon agyal válaszoljon e egyáltalán, vagy azon, hogy mit mondjon.

-Tudod.. Hogy őszinte legyek, nem tudom. Régóta nem hallottam semmit felőlük. Gondolom arra vagy kíváncsi, hogy mi hozott engem ebbe a helyzetbe.  Ez nagyon régen történt. Akkoriban a nővéremnek volt egy barátja, aki nekem már az első találkozásnál nem tetszett, de a nővéremnek teljesen elcsavarta a fejét, a szüleimet pedig elvakította a Don Juan viselkedésével. Egyedül én láttam úgy, hogy ennek a gyereknek még csak a szeme se áll jól. Persze a végén nekem lett igazam. A nővéremet megerőszakolta, s még jól helyben is hagyta, amibe bele is halt. A szüleim teljes letargiába estek, én pedig ezt nem viseltem el, így hát eljöttem otthonról. Azóta nem láttam őket, de én még azt is megkockáztattom, hogy észre se vették az eltűnésem. 

Ezeket a mondatokat olyan játszi könnyedséggel mondta, hogy szinte tátott szájjal bámultam. Na, nem csak azért, ahogy mondta, hanem azért, amit mondott. Mondhattam volna, hogy sajnálom, vagy hogy mennyire szomorú ez a helyzet. Megkérdezhettem volna, hogy miért nem ment haza, de nem tettem. Nem mondtam semmit, csak csendben dolgoztam fel az előbb hallottakat. 

-Ezt még senkinek sem mondtam el, és hogy őszinte legyek, ez rohadt jó érzés. -mondta befejezésképp, mire egy apró mosoly szökött az arcomra.

Már majdnem a sikátornál jártunk, mikor hangos kiáltozásra és dulakodásra lettünk figyelmesek. Lépteinket azonnal lelassítottuk, s közvetlen a sikátornál lévő falnál megálltunk. A szívem ezerrel zakatolt a mellkasomban, mikor amilyen óvatosan csak tudtam kidugtam a fejem a fal takarásából. A sötétben nem igen láttam sokat, de két ember körvonalát tökéletesen ki tudtam venni.  A hangokból ítélve egy nő és egy férfi. Óvatosan léptem egyet előre, mire Daniel a felkaromnál fogva visszatartott.

-Mit művelsz? -kérdezte mérgesen.

-Tudni akarom, hogy mi folyik ott. -kirántottam a karom a szorításából, majd a falhoz simulva gyorsan az egyik kukához siettem. Belül imádkoztam, hogy ne vegyenek észre. A kukánál az volt a szerencsém, hogy én onnan mindent láthattam, de engem nem látott senki. Közelebbről már sokkal jobban kirajzolódott előttem minden. Egy negyvenes férfi igen keményen erőszakoskodott egy fiatal lánnyal. Talán az én korosztályom lehetett, vagy egy kicsit idősebb. Volt egy olyan érzésem, hogy a pasas nem a lány telefonszámát akarja. A tenyerem bizseregni kezdett, és egy furcsa érzés kezdett uralni belülről. Egy érzés, amely arra ösztönzött, hogy menjek oda, hogy segítsek annak a lánynak. És talán az volt a legfurcsább, hogy egy olyan vágy kezdett felülkerekedni rajtam, amely eddig még nem igazán jutott el hozzám. Az ölés iránti vágy.

-Segíteni akarsz? -hallottam meg Daniel suttogását a fülem mellől, de mégis olyan volt mintha méterekkel arrébb állna tőlem. Ne  válaszoltam, csak egy aprót bólintottam. Nem tudtam elszakítani a tekintettem az előttem lezajló történésekről. -Akkor tudod mi a dolgod. -keze a derekamra simult, s éreztem, hogy egy kicsit meg is lökött ösztönzésképp. Igaza volt, tudom mi a dolgom. 

☆o☆

Igen, tudom. Ne öljetek meg. Így ezer év után azért még remélem, hogy maradt valaki, aki olvassa és tetszik is neki. 💜

2018. 8. 31.