40. Rész

10.1K 526 22
                                    

☆o☆

Az elmult három napban hála az égnek minden rendeződött. Mármint D és Jason találkoztak, Daniel bocsánatot kért, amit a bátyám mosolyogva  el is fogadott. Nagyon reméltem, hogy ezek után minden rendben lesz. Bár, ahogy láttam nem igen neheztelnek egymásra, még nevetni is láttam őket, de hogy min azt én már nem tudom. Az igazat Jason még mindig nem tudja, és miután megtudtam, hogy mivel is foglalkozik, jobbank láttam, ha soha nem is tudja meg, mert abból nagy problémák is lehetnek. Túl sok kapcsolata van a hatósággal, ami sem nekem, de főleg nem Danielnek nem tartogat semmi jót.

~Π~

Épp a kanapén fetrengem, és próbáltam kitalálni, hogy mégis mit csináljak, mikor is a bejárati ajtó nyílására kaptam fel a fejem. Daniel kissé nyúzott arccal lépkdett beljebb, majd egy újságot dobott le mellém. Felkapva a címlap tetején lévő szavakat kezdtem olvasni.

ÚJRA LECSAPOTT VÁROSUNK ISMERETLEN MOLESZTÁLÓJA

A hatóságok teljes erőbedobással dolgoznak az ügyön, de bizonyíték híján sötétben tapogatóznak. Eddig 17 ártatlan nőt erőszakolt meg, mindet egy félreeső sikátorban. A tudottak alapján nyolcat olyannyira megkínzott, hogy a helyszínen belehaltak sérüléseikbe. A többiekről nincsenek nyilvánosan elérhető információk.

A levegő akadozva szakadt fel a tüdőmből, miután elolvastam a sorokat. A fülem mellett azonnal segítségért esedező kiáltások hangzottak fel, mire a libabőr fénysebességgel szalad végig testemen. Félve pillantottam fel Daniel felém tornyosuló alakjára, s csak ekkor vettem észre, hogy végig engem fürkészett zafír szemeivel.

-Ez mióta tart? -a nagy csendben rekedt hangon úgy hangzott, mintha egy vázát törtek volna össze a padlón. D sóhajtva leült mellém majd a homlokát dörzsölve a plafont kezdte kémlelni, mintha onnan bármit is megtudna.

-Nagyjából másfél hónapja. Úgy tűnik amióta szüneteltetem a "munkám", valahogy nagyon kinyílt ezeknek a szarosoknak a csipájuk. Azt hiszik, eltűntem és, hogy most szabad a pálya. Egy fenét! Csak akdjak rá, majd megtudja kinek az útjába állt. -hangjából vízesésként ömlött a gúny és a színtiszta undor. Ha nem ismertem volna, akkor biztosan sikítva hagytam volna el az épületet.

-Most mit akarsz tenni? -vontam fel a szemöldököm, mire mosolyogva megrázta a fejét, mintha valamit ki szeretne űzni onnan.

-Én még semmit. -nézett rám sejtelmesen majd a szobájába indulva pillanatok alatt el is tűnt. Pislogtam párat, mire felfogtam, hogy megint itt hagyott a gondolataimmal. Bár, ezt már megszokhattam volna. Az utolsó pillantás, amivel megajándékozott kissé furcsa volt számomra, de betudtam annak, hogy mérges emiatt a cikk miatt.

Elolvastam az egészet, ami erről a pasasról szólt, de semmi konkrétat nem tudtam meg. A rendőrség semmi olyan információt nem oszt meg, ami valamivel ijesztőbb vagy többet mutatóbb lenne. Bár, az emit eddig megtudtam, az sem semmi. Borsódzik a hátam, hogy a közelben egy ilyen ember ólálkodik és keresi a következő szerencsétlen nőt, akit kínozhat, rosszabb esetben meg is ölheti. Azt hiszem, az elkövetkezendő napokban nem fogom elhagyni a házat. Legalábbis nem nappal, az biztos.

~Π~

A mai nap hátralevő óráiban nem igazán történt semmi. Leginkább a konyhában készítettem valami elemózsiát, majd pedig a nappaliban szenvedtem a görcsölő hasammal. Daniel ki sem mozdult a szobájából, és mikor megkérdeztem, hogy mit kér enni, nem is válaszolt. Nem erőltettem a dolgot, de azért kíváncsi lennék, hogy mi az, ami ennyire elvette a kedvét már megint. Nagyon remélem, hogy nem én csináltam valamit.

Épp a nappali kanapéjáról sepregettem le a szendvicsem morzsáit, mikor is felállva egy mellkasba ütköztem. Az egyensúlyom elvesztve dőltem volna el, mire az egyik karját a derekam köré fonva megtartott, de a markomban szorongatott lapáton nem tudott segíteni, így az lehullot egyenesen a földre a morzsákkal együtt. Nesze neked percekig tartó sepregetés.

-Megijesztettél. -motyogtam a torkomban dobogó szívvel. Ehhez azért nehéz hozzá szokni. Daniel képes a legváratlanabb pillanatokban ott feltűnni, ahol nem is gondolnád.

-Tán rossz a lelkiismereted, vagy csak nem félsz tőlem? -mormogta mély baritonján közvetlen a fülem mellett, mire automatikusan a libabőr futott végig karjaimon. Nem hiszem el, hogy még az idő elteltével is ugyanazt az érzést váltja ki belőlem. Sőt, néha még intenzívebben is, mint régebben.

-Nem félek tőled. -mondtam határozottan, s közben megfordultam karjai közt. Sokkal magasabb nálam, így jócskán fel kell néznem rá. Néha úgy érzem magam mellette, mint egy kislány.

-Biztos vagy te benne? -suttogta közelebb hajolva, közben tekintetét az ajkaim és a szemeim közt váltogatta. Tudtam mi lesz a vége, így én is közelebb araszoltam hozzá. A körültöttünk uralkodó forró levegő azonnal a vérem pezsgését váltotta ki, s D közelsége még rátett egy lapáttal.

-Biztos. -suttogtam ajkaira majd egy utolsó pillantást váltva eggyé olvadtunk össze. Mert mi így tökéletlenül voltunk azok, akik összetartoztunk.

☆o☆

Tudom, hogy rövid és szörnyű, de muszáj volt valamit kitennem. Amint tudom kijavítom ezt a részt, valami elfogadhatóra.

2018.6.14.

A gyönyörű gyilkosWhere stories live. Discover now