Én, a szellem meg a vámpír //befejezett//

🎃 O K T Ó B E R 29. 🎃

Vasárnap megengedtem magamnak, hogy egy kis időt töltsek Haydennel.

Bár már csak két nap volt hátra a nagy összecsapásig, úgy éreztem, megérdemlem, hogy abban a hátralévő néhány órában ami még megadatott nekem, pihenjek kicsit. Bár a harmadik csapástól még nem szabadultam meg és tudtam, hamarosan az is el fog jönni, mégis nyugodt volt a szívem végre, s nem volt bennem semmi félsz, mert mellettem álltak azok az emberek, akik a legfontosabbak voltak számomra és támogattak engem. Miből másból nyerhetne kellő erőt az ember, ha nem a szeretetből és a bizalomból? Bár messze volt még a Karácsony, mégis ez volt a legjobb ajándék, amit valaha életemben kaptam.

- Meg szerettem volna köszönni neked mindazt, amit értem tettél ebben a hónapban! - mondtam, miközben beleszürcsöltem az erdei gyümölcsös teámba, az erdő közepén, mert ez milyen vicces már.

- Én köszönöm - mondta Hayden. - Amióta része vagy az életemnek, az sokkal kalandosabb és végre értelmet is látok benne. Sőt, már a vámpírlét velejárói sem annyira idegesítőek, mint amilyenek eddig voltak, mert végre ki tudtam használni őket!

Elmosolyodtam.

- Aranyos vagy, hogy ezt mondod! - szürcsöltem bele ismét a teámba.

- Te vagy az aranyos - válaszolta, ám mielőtt még zavarba jöttem volna ettől, hozzátette: - De koránt sem annyira aranyos, mint én. Senki nem überelheti a cukiságfaktoromat, még Riley Sabrina Addington sem! - gúnyolódott, mire én csak felsóhajtottam és szórakozottan néztem rá.

- Halálian vicces vagy, Hayden Rogers, röhög a vakbelem! - jegyeztem meg, mire a fiú csak elmosolyodott.

- Most jöttem rá egyébként, hogy miért is hívnak téged Sabrinának. Tudod, Sabrina a tini boszorkány...

Felnevettem.

- Gratulálok, Sherlock! - tapsoltam meg, majd ezt követően az utolsó kortyot is kiittam a teás poharamból, aztán egy fatörzsre helyeztem azt, aztán pedig elkezdtem ugrálni.

- Mit csinálsz? - kérdezte Hayden nevetve.

- Fázom, kell a mozgás! - mondtam neki, mire közelebb jött hozzám.

- Miért nem szólsz, gyere ide! - tárta szét a karjait, mire felkuncogtam.

- Persze, Hayden Rogers logika: nem érzi a hideget, a teste viszont jéghideg és azzal akarja felmelegíteni a szegény, fázós kis boszit. 

- Köszönöm a csodás szavakat. Legalább értékelhetnéd, hogy próbálkozom! - húzta fel az orrát, mire elvigyorodtam és a karjaiba szaladtam.

- Értékelem, te barom, hogyne értékelném? - fúrtam az arcomat a mellkasába, mire mindkét karjával átölelte a hátamat.

Végül neki lett igaza egyébként, már tényleg nem fáztam annyira, mint azelőtt, sőt, teljesen felmelegedtem és biztonságban éreztem magam a karjaiban. 

Nemsokára felnéztem rá. Hayden ekkor sokkal közelebb húzott magához, én pedig elvesztem jég kék tekintetében, amely abban a percben úgy csillogott, akár a csillagok az égben. Beharaptam az alsó ajkamat, nyeltem egy hatalmasat, aztán pedig úgy kibukott belőlem az a vallomás, olyan hirtelen és olyan gyorsan, mint még soha semmi az életemben:

- Szeretlek! - böktem ki, s amint kiugrott az az egy szó, egyszerre esett le egy hatalmas kő a szívemről, viszont ugyanakkor izgalommal töltött el, hogy mi lesz a fiú válasza erre. Tényleg nem így terveztem ezt és azt sem gondoltam volna, hogy ennyire könnyen elmondom majd neki, de úgy tűnt, annyira kikívánkozik belőlem, hogy nem tudtam volna már tovább titkolni. Talán a tudatalattim műve, aki tudja, hogy bármennyire bátor és elszánt vagyok, mégis ott van az esélye annak, hogy nem élem túl a keddi napot, de nem tudnék azzal a tudattal távozni abban az esetben, hogy nem mondtam el neki az érzéseimet.