Én, a szellem meg a vámpír //befejezett//

🎃 O K T Ó B E R 12. 🎃

Ha Abby megtudná, hogy rendszeresen betörök hozzá, hogy a házi szellemével beszéljek, kiborulna.

De megint ott voltam nála és Edwarddal épp azt vitattuk át, mit is kérdezzek az öccsétől, amikor holnap meglátogatjuk majd Haydennel suli után, az előző este ugyanis kérdezősködtem a nagyitól aki bingózni jár az öregek otthonába és ő mesélte, hogy igen, él egy Andrew von Carter nevezetű ember ott. A nagyinak azt hazudtam, hogy történelem projekthez kell meginterjúvolnom őt, szerencsére bevette a kis mesémet. Hayden nem tudott ezúttal velem tartani, sajnos megint bezsebelt egy délutáni büntetést mert ellógott tesiről, így egyedül kellett ezt elintéznem. Annak viszont nagyon örültem, hogy ezzel a hírrel felvillanyoztam Edward kedvét. Még el is sírta magát szegénykém.

- A kicsi Andy, most már nagy lett - sóhajtotta, majd elvigyorodott. - Olyan jó testvérek voltunk, mindig segítettünk a másiknak. Ha mondhatom így, egymás támaszai voltunk, a szüleink nem voltak valami kedves emberek, ennek ellenére mi megpróbáltunk azok lenni. Szegény Andy szívbeteg volt, bár nem valami súlyos, de ha túlságosan felizgatta magát valami miatt, hajlamos volt elájulni - magyarázta Edward. - Ezért is mondtam, hogy gyere vissza amint megtalálod. Semmiképp se kérdezd őt a szüleinkről. Soha nem szívlelte őket igazán, csak felzaklatnád őt vele.

Bólintottam. Világos volt, hogy hanyagolnom kell a szülő témát.

- Jobb, ha rólam sem kérdezed. Csak összetörne ismét. A temetésem után hónapokig ki sem dugta az orrát a szobából. Magát okolta a halálomért, holott semmi köze nem volt hozzá. Meglátogattam álmában néhányszor, olyankor enyhült picit a lelke. De ne hozz fel engem sem, ez a lényeg.

- A család tabu téma, vettem - bólintottam.

- Legyen hozzá türelmed, kissé makacs természet. El kell nyerned a bizalmát ahhoz, hogy beszélni kezdjen hozzád. Hozz szóba valami olvasmányt, de vigyázz, hogy minden még az 1900-as évek elején legyen. A Robinson Crusoe az egyik kedvence, arról beszélgethettek.

Ismét egy bólintással jeleztem, hogy mindent értettem.

- Valamint vigyél neki csokoládét. Fekete csokit, imádja a keserédes ízét.

Elnevettem magam.

- És ha nincsenek is fogai, amivel megrágja? - kérdeztem.

Edward elmosolyodott.

- A szándék a fontos, hidd el, értékelni fogja!

- Hát akkor... köszi a segítséget! - szedelőzködtem volna, hogy elinduljak haza, de Edward megszólított.

- Nem maradnál még néhány percet? - kérdezte. - Szeretnék veled beszélni Abbyről!

Visszaültem a székre, amiről az imént pattantam fel, majd ismét Edwardnak szenteltem a figyelmemet. Szégyenlősen elmosolyodott, az asztalra könyökölt, majd tördelni kezdte a kezeit.

- A múltkori miatt akarok elnézést kérni. Én nem kukkolom, esküszöm, nem vagyok egész nap a szobájában sem, csak néha szeretem nézni, tudod. Amikor a házikat írja, amikor zenét hallgat, még akkor is, amikor szomorúan mered maga elé, mert már megint csalódott a szerelemben. Olyankor annyira átölelném, de nem lehet. 

- Mióta vagy belé szerelmes? - kérdeztem.

- Kerek öt éve. Mióta gyakorlatilag ide költöztek a családjával. Az előző tulajokat én üldöztem el. Gyűlöltem őket, tönkre tették az antik dolgokat és folyton mocsokság volt a házban. Lehet, hogy szellem vagyok, de kikérem magamnak, hogy lehet így élni? Hónapokig kísértettem őket, ameddig végre itt hagyták ezt a helyet. Utána jöttek Abbyék és... minden megváltozott. Tisztelem és becsülöm a szüleit, sokat dolgoztak, hogy felújítsák a borzalmakat, amiket a korábbi tulajok tettek a házzal. De remek munkát végeztek. A sors iróniája, hogy Abby pont abba a szobába költözött, ami hajdan az enyém volt. Kicsit morbidan hangzik, de ott is haltam meg - csóválta meg a fejét.