Egy történet, amely szánt szándékkal Halloweenra íródott, mivel én nagyon szeretem ezt az ünnepet. Október elsejétől egészen október harmincegyedikéig minden nap frissül, így nyomon lehet követni, vagy épp meg is lehet várni ameddig befejeződik és e...
Kiderült, hogy az a bizonyos Ősfa, aminek ágaiból tüzet kellett volna csiholnom, már nem is létezik.
Lesújtva ültem megint Abby házában. A tegnap majdnem meghaltam az Atlanti-óceán fenekén található hajóroncsban csak hogy beteljesítsem a feladatot, erre meg kiderült, hogy minden hiába volt.
- És ha találnánk valamit, ami abból a fából készült? Egy tárgyat, egy házat akár vagy valami hasonlót? - vetette fel az ötletet Max, de én csak a fejemet ráztam.
- Nem lehet, ágnak kell lennie, szépen meg volt mondva - húztam el a számat. - Szerintem ideje lenne beletörődnöm abba, hogy egy rakás szerencsétlenség vagyok és ezt a próféciát soha nem is lettem volna képes beteljesíteni! - temettem az arcomat a kezeimbe.
Max felhorkant.
- Chh, pont mire megkedveltelek a kitartásodért - jegyezte meg, s erre azonnal felkaptam a fejemet.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
- Te megkedveltél engem? - kérdeztem meglepetten, mire bólintott.
- Igen, jól hallottad és beismerem. Nem sokan bírnák idegekkel azt, amit te. Te is rinyálsz, de bármennyit is rinyálsz, a makacsságodnak köszönhetően végül minden problémát megoldasz, minden csávából kiszeded magad és ezt nagyon tudom tisztelni.
Elmosolyodtam. Az volt az igazság, hogy kezdtem én is megszeretni Maxet, mert képes volt végre elfogadni a boszorkány mivoltomat és együtt érezni azzal, amin keresztül kellett mennem ebben a hónapban.
- De egyáltalán hol volt ez az Ősfa eddig? - váltott témát Hayden, mire Max és Tom egyszerre mutattak ki Abby ablakán, egyenesen a mellette lévő horrorházra.
- Még éltem, amikor kivágták, körülbelül tizenkét éves lehettem - mesélte Max. - Ha Mary élt volna még biztosan tiltakozott volna a kivágása ellen, tekintettel arra, hogy tudta, valamikor eljön majd az utódja akinek ugyanezeket a feladatokat ismételten el kell végeznie majd. De kivágták a fát, az ágait elégették... olyan különleges színben égtek azok a lángok, olyan vörösek voltak, mint a vér. Mintha a fa a vérét hullajtotta volna el a halálával, akár az emberek.
- Ez olyan gyönyörűen hangzik, de egyben annyira szomorú és félelmetes is - jegyezte meg Abby. - Tisztára horrorfilmet is forgatni lehetne erről az ötletről.
- Most hogy mondod Max... én is emlékszem arra a fára! - szólt közbe Edward. - Az öcsémmel mindig fel akartunk mászni rá, mert olyan terebélyes ágai voltak, de valahányszor megkíséreltük, sosem sikerült. Most már értem, miért nem.
Felsóhajtottam.
- Kár, hogy nem élünk a múltban! - jelentettem ki. - Marynek annyival könyebb helyzete volt...
Erre mint derült égből villámcsapás, úgy kiáltott fel Edward.
- Riley, egy zseni vagy! - ujjongott. - Nem hiába vagy te az, akinek be kell teljesítenie a próféciát.
