Én, a szellem meg a vámpír //befejezett//

🎃 O K T Ó B E R 13. 🎃

Az öregotthon előtt álltunk Haydennel.

Mivel az otthon állami tulajdon volt és nem volt senki konkrét nevén, szerencsére Haydennek is volt lehetősége  besétálni velem oda, így nem kellett ezt az egészet egyedül végigcsinálnom. Az öregek otthonát vezető hölgyhöz léptünk, közöltük vele a szándékunkat, ami ugyanaz a hazugság volt, mint amit a nagyinak is mondtunk, s a hölgy még egyenesen örült is, hogy Andrew von Carternek látogatója akad, ugyanis állítása szerint itt tartózkodása óta senki sem kereste még.

A hölgy előre ment, hogy értesítse az öreget a látogatásunkról, addig pedig én és Hayden az előcsarnokban várakoztunk. A kezemben szorítottam az ajándékzacskót, amiben a Robinson Crusoe egy új kiadása, illetve a fekete csokoládé lapult, miközben félpercenként sóhajtoztam. Hayden közelebb lépett hozzám, majd megsimogatta a vállamat.

- Nyugi, nem lesz gáz! - mosolyodott el szélesen. - Riley Sabrina Addington vagy! Beszélgettél a Halállal, beszélgettél egy szellemmel, összebarátkoztál egy vámpírral... és akkor egy sima beszélgetés egy öregemberrel ne menne? - próbált meg lelket önteni belém.

- Nem vagyok valami jó beszélgetőpartnere az idős embereknek... - suttogtam. - Kivéve a nagyit, de ő csak hetvenkét éves, nem kilencvenhárom! - magyaráztam, majd megint hatalmasat sóhajtottam.

Hayden viszont nem hagyta magát.

- Figyelj, Riles, hidd el, szívesen beszélnék én helyetted, de mindketten tudjuk, hogy annak nem lenne jó végkimenetele. Csak a frászt hoznám az öregre, lehet még szívrohamot kapna a végén. Szóval ha nem akarod, hogy Andrew von Carter, Tom Skeele karmai között végezze, akkor te beszélsz vele és nem hagyod, hogy mindent elrontsak.

Halványan elmosolyodtam, majd bólintottam.

- Igazad van, megcsinálom valahogy.

- Ez a beszéd! - mosolyodott el Hayden.

Még néhány percet várakoztunk, aztán a hölgy visszatért, szerencsére még mindig mosolyogva.

- Jókor jöttetek, ma jó kedve van Mr. von Carternek - újságolta. - A kabátokat nyugodtan hagyjátok idekint a kanapén, ne cipeljétek be. Még csak annyira hívnám fel a figyelmeteket, hogy lehetőleg ne zaklassátok fel, szívbeteg a szegénykém és félő, hogy nem élne túl egy újabb szívrohamot.

Bólintottunk.

- Vigyázni fogunk, ígérem - biztosítottam a hölgyet, majd miután megszabadultunk a kabátjainktól, elindultunk az utasítás szerint a tizenötös szobába, a második emeletre. Sietve szeltük felfelé a lépcsőfokokat, személy szerint én már nagyon túl szerettem volna lenni ezen a beszélgetésen. Inkább vállaltam volna be megint Tom Skeele-t, mintsem hogy Andrew von Carterrel beszélgessek. Fogalmam sincs, miért féltem ettől a dologtól ennyire.

Végigmentünk a második emeleti folyosón, majd amikor a tizenötös számú ajtóhoz értünk, ismét egy mélyet sóhajtottam. Lassan kiengedtem a levegőt és bekopogtam.

- Szabad! - hallatszott bentről a kissé rekedtes, ám annál kedvesebben csengő válasz. Reszkető kezekkel nyitottam be a szobába és az első amin megakadt a szemem, az egy aggastyán kisember volt, aki az asztalnál ücsörgött és kedvesen mosolygott ránk.

- Kerüljetek csak beljebb, szerény hajlékomba! - nevetett fel, majd egy bólintással nyugtázta előbbi mondatát.

- Jó napot! - köszöntem illedelmesen, majd Hayden is, utána pedig mindketten beléptünk a szokatlanul tágas kis szobába. Nem volt benne sok minden, csupán egy szépen vetett ágy, egy éjjeliszekrény lámpával, egy asztalka és körülötte négy szék, két nagyobb ablak, illetve egy másik ajtó, amely valószínűleg az öregúr személyes illemhelyiségéhez vezetett.