THE HIGH ROAD~Ég Veled Rocksztár

Emlékszel rám?

  - Delon...-mondtam ki nevét, kezeim a szám elé téve. Már épp indultam volna felé, mikor megszólalt. Láttam a szemében a zavarodottságot, de talán az ilyenkor normális.

- Elnézést, de ismerlek? 

Kapkodtam a levegőt, a víz levert, nem tudtam hol vagyok. Értetlenül meredtem magam elé, majd a mellettem "szunnyadó" Delonra néztem. Csak egy álom volt! Csak egykibaszott álom... Felsóhajtottam, próbáltam megnyugodni. Annyira félek attól, nem fog rám emlékezni, hogy már álmomban is ez kísért. Felkeltem, telefonomon megnéztem az időt. Negyed négy volt. Kimentem a mosdóba, hogy könnyítsek magamon, majd lehúztam egy nagy pohár vizet. A testem még mindig remegett a félelemtől. Féltem, hogyha most kilépek, megtörténik  az álmom, de nem. Delon még mindig ugyan abban a testhelyzetben volt, amiben már -pár óra híján- tizenkét napja. Visszakuporogtam mellé, de most nem jött álom a szememre. Folyton csak őt néztem, miközben simogattam. Annyit pörgött az agyam, attól féltem egyszer csak felrobban. Ehelyett bealudtam. 

Még bírtam volna aludni, de a reggeli zaj, ami a folyosóról szivárgott felvert. Morcosan sóhajtottam egyet, majd a másik oldalamra vágtam magam, homlokom Delon karjának nyomva, de a zaj csak nem szűnt meg. Álmos voltam, aludni akartam, de nem bírtam. Nyüszítve húztam fejemre a plédemet, majd inkább ledobtam, mert így nem sok levegőhöz jutottam.

  - Nem tudsz aludni, szépségem? -nem, ezt nem hiszem! Hallucinálnék? A vér megfagyott benne, a szemem elkerekedett. Iszonyat lassúsággal emeltem fel a fejem. Nyitva volt a szeme! Nyitva volt a szeme, és mosolygott! Rám mosolygott! 

  - Em-emlékszel...emlékszel rám? -nyögtem ki nagy nehezen a pillanatnyi sokk után.

  - Mondd meg te, szépségem. -szépségemnek hívott! Ismét! Tehát emlékszik rám! Azonnal könnyek szöktek a szemembe, amik zuhatagként csaptak le. Kezem a szám elé kaptam. Nem tudtam mit tegyek, le voltam fagyva! A nyakába borultam, és csak zokogtam. Hangosan zokogtam. Kezét a hátamra tette, amivel erősen szorított, de az se érdekel, ha majd' megfulladok. -Kérlek ne sírj! -súgta a fülembe. - El sem hiszed, mennyire rossz volt, hogy ennyit sírtál mostanában. -simogatott. 

  - Hallottál? -motyogtam a nyakába, ahonnan nem akartam elmozdulni. Féltem, ez is csak egy álom. Ha az is, senki nem ébresszen fel soha! 

  - Mindvégig. -mondta. - De csak mióta itt vagyok. 

  - Azóta végig ébren voltál? -emeltem fel a fejem. Nem szólt, csak bólintott, arcán pedig a világ legédesebb mosolya csillant meg. - Annyira szeretlek! -szipogtam.

  - Én is téged, szépségem! -vont magához. Még egy jó ideig, arcom nyakába fúrva feküdtem, és még kiadtam magamból az utolsó könnycseppeket. 

   - Alig hiszem el. -szólaltam meg. - Mi-milyen volt...vagyis...mit éreztél? Fáj most valami? -jutott eszembe, és már pánikolni kezdtem, de egy mosollyal lenyugtatott. 

  - Nem, szépségem. Most semmi sem fáj. -simította hajam a fülem mögé. 

  - Biztos? Nem szédülsz, nincs hányingered? -kapkodtam rajta a tekintetem, de csak a fejét rázta. - És a sebeid? 

  - Nem vészes. 

  - Annyira örülök, hogy jól vagy! -öleltem át ismét, de csak óvatosan.

  - Mért gondoltad azt, hogy nem fogok rád emlékezni? -tette fel a kérdést, majd elhúzódva ránéztem.

  - Mert a kocsinál nem tudtad ki vagyok. -hajtottam le a fejem. 

  - A kocsinál? -értetlenkedett. 

  - Igen, amikor Leviék kihúztak. -magyaráztam, de még most sem értette. - Rossz előérzetem lett, oda mentem Leviékhez, akik közölték, hogy már elmentél. Sírtam nekik, hogy utánad kell mennünk. A dombtól nem messze találtunk meg. A kocsi fejjel lefelé volt egy árokba borulva. -meséltem könnyes szemmel. - Nem voltál magadnál. Miután Marciék kiszedtek, egy kis időre kinyitottad a szemed. Nem beszéltél. Megfogtam a kezed. Megkérdeztem, hogy tudod e, ki vagyok. Azonnal elhúztad a kezed, és úgy néztél rám, mint egy idegenre. -csuklott össze a hangom. - Te mennyire emlékszel?