THE HIGH ROAD~Ég Veled Rocksztár

"Ők nem a szüleid"

- Remélem összepakoltál, mert indulunk! -mondta rezzenéstelen arccal anyám.

- Micsoda? -lépett le Adél a lépcsőn. Könnyes, és ijedt szemmel nézett rám. - Ugye nem mész el? -rohant oda hozzám, majd átölelt.

- Már megbocsásson, asszonyom, de...-kezdte Delon udvariasan. - Ki engedte be?

- A takarítónő. -mutatott fintorogva rá anyám. Nos igen, mindenkit lenéz, aki nem olyan, mint ő. Aki nem "kifinomult", és nem jár folyton kosztümökben, vagy szoknyában. Akinek nem tökéletes kontyban áll a haja, és még sorolhatnám. El van szállva magától, de most még jobban, hogy megszedték magukat kint, Németországban. Apu itthon gyermekorvos volt, de nem igen keresett jól. Kint viszont már igen. Anyut meg a nyelvtudása végett felvették valami titkárnőnek. Illik hozzá. Bár valami förtelmes dirinek, akit mindenki utál jobban el tudnám képzelni.

- Ő nem takarítónő! -szűrtem a fogaim közt.

- Nekem mindegy, csak igyekezz. Holnap reggel kilenckor indul a gépünk! -tapsolt kettőt, mintha csak csicska lennék. Emberek, bemutatnám szerető édesanyámat.

- Nem megyek sehova. -motyogtam.

- Tessék? -emelte fel tökéletesre szedett szemöldökét, majd közelebb lépett hozzám magassarkújában.

- Itt maradok. -ismételtem, de még most sem olyan bátran. Anyám csak gőgösen felnevetett.

- Kriszta, velünk kell jönnöd. -szólalt meg apám is a háttérbe. Áh, csá fater!

- És ugyan minek? -fontam össze a karom.

- Hogy ne állj össze ilyen alakokkal. -mutatott Delonra, aki meghökkenve nézett a nőre. - Mi is a foglalkozásod?

- Zenész vagyok.

- Na, tessék! -csettintett. - Erről beszélek! Kriszta, neked egy orvos, vagy egy ügyvéd kell. Mégis mit tud neked ő nyújtani? -mutatott Delonra, mint valami rühes dögre, aki csak amolyan "nézzen már körül" formában grimaszolt. - Én értem, fiam, hogy most rengeteg pénzed van, de ti nem tudtok vele bánni! Mi lesz, ha csődöt mond ez az egész....zenészi karrier? -fintorgott.

- Nem fog befuccsolni. -próbált higgadt maradni. Feszülten figyeltem a jelenetet Adéllal, aki folyton mellettem volt.

- Nekem az ígéret már édes kevés. Segítene a lányomnak összecsomagolni? -pillantott Mónira, aki mellette állt, mintha valami rabszolga lenne.

- Ezt most azonnal fejezd be! -kiabáltam rá, mert nem beszélhet így vele. - Mit képzelsz, ki vagy te itt?!

- Ne feleselj velem! -lendítette a kezét, de Móni utána kapott, így nem csattant az arcomon. Nem semmi reflexei vannak.

- Hozzá ne nyúljon a lányomhoz! -forgott szinte vérben a szeme. Nem értettem semmit. A lányához? Mért hív így? Vagy csak így tekint rám?

- A maga lányához? -nevetett fel hitetlenül, majd kiráncigálta a csuklóját Móni szorításából.

- Mi ez az egész? -kérdeztem zavarodottan.

- Fogalmam sincs, mit gondol maga, de...

- Kicsim. -nézet rám Móni, nem foglalkozva anyám mondandójával. Megfogta a kezem, mélyen a szemembe nézett, ami könnyes volt. Levegőt sem kaptam, biztosan csak én értettem félre. Delonra pillantottam, aki azonnal lehajtotta a fejét. Igaz volt! - Ők nem az igazi szüleid. Örökbe fogadtak. -közölte velem, miközben folytak a könnyei, de már én is homályosan láttam. Abban a pillanatban elrántottam a kezem tőle. Ránéztem a kosztümruhás nőre, akiről már nem tudtam kicsoda.