Testem kereszt a semmiben, úgy fáj, mint haldokló csillagoknak a ragyogás. Aztán esténként mégis maga alá kényszerít a nap, én csillagmezőn fogantam, ultraviola hittel. A szürkülő alkony fehér viaszt ken a sebre, hogy ellepje bennem a színeket. (A lány, aki érzelmeket evett.) Hivatásom huszadik évének kezdetén csak egy lépés választott el attól, hogy megtanuljam, a legjobb, amit tehetek, ha hazudok. Közel lépni hozzá olyan érzés, mint gyónásra-kész lépni a legsötétebb templomba. (A fiú, a renegátok őre) Mintha holdjelmezt öltene magára egy naphercegnő - szénné kellene égnie az öntagadás mértéktelen mérgétől. Ők ketten a jelen porszemeit húzzák maguk köré, gyémántparavánnak képzelvén az eljövendőt. Mintha ki-be kapcsolható volna az ingerfelfogó képességük. Mintha összeolvadtak volna szennyezettségük egyberohadásával. Nem beszélnek a halálról. A sebész mindig úgy tesz, mintha nem látná; azt hiszi, azzal megsemmisítheti. Pedig mélyen tudja, hogy azt másként sem lehet elpusztítani.