Love in the time of corona (Eve)

Christmas Eve 1.

A történetem karácsonykor kezdődik. És a történetek, amelyek karácsonykor kezdődnek, sosem végződnek jól. Az én történetem is ilyesmi, a különbség az, hogy az enyémnek még vége sincs. Mondjuk, eleje sem, úgy tűnik.

Behunyom a szemem. Barnával sokat beszélgettünk az öngyilkosságról. Barna a világ legjobb pszichiátere. A világon a legjobb barátom. Azt mondta, hogy a szakadék előtti utolsó lépés még az életnél is nehezebb. Hiába futsz a széléig, ott megtorpansz, és képtelen leszel arra a bizonyos utolsóra.

Az én történetem ott kezdődik, miután megteszem ezt az utolsó lépést. Menyasszonyi ruha volt rajtam, fehér helyett barna krémszín. Fölötte férfi zakó, egy szellemé... A zsebében három dolog. HIV-vírussal fertőzött, vérpecsétes zsepi, az sms-t pittyegő telefonom a HIV-teszt eredményével és egy fogfehérítő fólia. Ez utóbbi olyan erősen ragadt, hogy a kezemet olyan erővel tapasztotta a telefonhoz, hogy amikor azt a szakadékba kívántam hajítani, estem vele én is... Még én sem tudom, öngyilkosság volt-e, vagy csak a szokásos kínos szerencsétlenkedésem. Végül is, azt hiszem, ez lényegtelen is. Lezuhantam, és ezt sosem magyarázom ki.

Ott ébredtem, ahol dolgozom: a sebészeten. Testemen azonnal végigfutott a rémület. Akárhogy is zsibbadt minden egyes porcikám, vadul mozogni kezdtem. Mindenem mozog? Mindenem megvan???
Lábamról lerántottam a fehér takarót, kifordultam az ágyból, és talpra ugrottam. Mindenem mozog, mindenem megvan – válaszoltam magamnak félhangosan, aztán felhúztam combomról a hálóinget, hogy végignézzem a hasam, a hátam. Ide-oda forogtam, hogy minél többet lássak a hátamból, miközben csak egy bugyi takarta... amit takarni hívatott. Meggyes csipkés, gagyi ciki.
De semmi. Sehol egy zúzódás, se varrat, se ragtapasz. Tudok repülni? -- bukott ki belőlem az új életem legelső képtelensége, amire aztán nem, nagyon-nagyon nem szerettem volna választ kapni, nem hogy tőle...
Ő... A hét közvetlen kollégám mind férfi volt, és egy kivételével jól ki is jöttem velük. De az az egy... maga volt egy személyben Tudor, Vidor, Szundi, Hapci, Morgó és Kuka. Na, Szende semmi estre sem. Meg sem fordult a fejemben, hogy pont ő volt egy személyben a traumatológia azon a szenteste éjjelen, amikor megléptem azt az utolsót, és lezuhantam a hegyről. Ha tudtam volna, nem hadonászok a ragacsos telefonommal, sőt, fel sem tettem volna a fogaimra a fehérítő fóliát, fogakat sem növesztettem volna... De Dani szinte soha nem dolgozott bent a kórházban, inkább a helyszínen volt a mentőkkel, így hát, amikor a bugyim húzgálása közben, mint derült égből villám az ő „boldog karácsonyt meg boldog névnapot, Évi"-jét hallottam magam előtt, felnézve pedig szembesülnöm kellett fehér köpenyes lényével; a hirtelen szívhalálhoz akkor a pillanatban sokkal közelebb álltam, mint a szakadékzuhanáskor. Mármint... Akkor még úgy hittem.

Egy ideig csak nézte az arcomat, aztán mikor már nyilvánvalóvá vált, hogy sokkot kaptam tőle, nekiállt Daninak lenni. És az, mint olyan, a világon a legirritálóbb volt számomra. A bugyim felé mutatott. Akkor vettem csak észre, hogy a hálóingemet még mindig a mellem magasságában szorongatom. Hogy ott állok előtte egy szál, tök ciki, meggyes bugyiban. Őelőtte, akivel egy épületben sem fértünk meg soha egymás mellett.

-- A meggyeket számolgatod? Egy, megérett a meggy?! Kettő...

Ő Dani. Nem folytatta, csak leengedte a felém mutató kezét, és újra az arcomra tapadt a tekintete. Hideg volt, kimért, kihaénnem... Minden, csak nem egy Szende. Egy kaktusz. Én az ellentettje most. Minden rajtam átrohanó érzelem azonnal az arcomon: gondolom, a lila és a vörös közti árnyalatok villogtak rólam felé.

Valami ideges torokkerregés kíséretében majd' a bokámig húztam a hálóinget, aztán leültem az ágyra, ott törökülésbe húzva a lábaimat, hogy még a legkisebb lábujjamat se láthassa. Ajka kelletlen grimaszba feszült, a szeme akkora kört tett, hogy még a nyaka is követte: még csak meg sem próbálta titkolni, mennyire ki nem állhat. Aztán közelebb lépett. Akkor elképzeltem az eszméletlen testem a hordágyon, és azt is, ahogy ő meglát, ugyanígy grimaszol, meg elmegy kávézni, mielőtt megérintene, van-e egyáltalán pulzusom; és sorsjátékot játszik: ha balra keverem a kockacukrot, még él, ha jobbra keverem, már nem. Így vadul, ördögi Vidorként ráhúz jobbra, kilötyögteti, foltos lesz a köpenye. A köpenye tényleg olyan. Felé mutatok.