„Te vagy a napom, az egy és egyetlen ezen a világon,
Érted virágzom, te mégis szomjassá teszel
Már túl késő, túl késő,
Nem tudok nélküled élni..."
Hazaérve gyorsan kiszállok a furgonból, miután egy gyors puszit nyomok Jin arcára és széles vigyort küldök a maradék öt tagnak.
Végre itthon!
Ahogy belökőm a bejárati ajtót életem szerelme azonnal megjelenik a nappaliban.
-Drágám! Megjöttem! – guggolok le és szélesen kitárom a karjaimat? Chimmy-nek se kell több ösztönzés, gyorsan szedi lábait, majd amint közelemben ér, ölembe ugrik.
Szorosan zárom körül testét karjaimmal, míg Ő dorombolva bújik hozzám.
Mindketten lehunyt szemmel élvezzük egymás társaságát. Chimmy halk rezgő hangot kiadva, én pedig kicsit könnyezve.
-Jól bánt veled Jin oppa, amíg nem voltam? Ne haragudj, de megint béna voltam és elestem. – nézek óriási szemeibe. Két mellső lába alatt megtartva arcom közelébe húzom, míg fejét az arcomba nyomja és hangosabb rezgéseket bocsát ki. Orrával finoman érinti bal arcfelemet, mintha puszikat adna, majd finoman, érdes nyelvéve lenyalja sós könnyeimet. Ezért ő az egyetlen igaz társ az életemben.
-Jó voltál, amíg nem voltam itthon? – teszem le a földre és indulok beljebb a lakásomba. Táskámat a kanapéra dobom, majd utána vetődőm. Fejemet hátra hajtva a támlára lehunyom a szememet és emlékezni próbálok.
Mégis mitől ijedtem meg annyira az alaksorban, hogy elestem és bevertem a fejem. Biztos, hogy nem egér volt, mert nem félek tőlük. Lehet, mégis csak volt lent valaki?
-A fenében, miért nem emlékszem? – húzom fel magam tehetetlenségemben és szemeimet kinyitva magam elé meredek. Egy apró nyomódást érzek a combomon, majd még egyet, végül Chimmy összegömbölyödve az ölembe fekszik.
Narancs, fekete, fehér foltos cicám igazán különleges. Nem csak azért, mert néha úgy viselkedik, mintha a pasim lenne, hanem a színei miatt is. Amikor először elvittem állatorvoshoz, a doki döbbenten nézte a csöppséget.
-Ritka fajta macskája van kisasszony. – tekint rám a szemüvege felett.
-Ezt, hogy érti?
-Ez a három szín talán száz évente egyszer jelenik meg cicán egyszerre. Gyakorlatilag ez egy mutáció miatt alakult ki nála. És az, hogy nem nőstény, hanem hím, még ritkább. Életemben nem láttam még ilyen különlegeset. Ezt hívják Kalikónak.
-Ez a mutáció kihat az egészségére is? – kérdem félve.
-Szerencsére nem, csak a színére. Nagyon szerencsés, hogy egy ilyen cica tulajdonosa lehet.
Végig simítok Chimmy-n, aki ezt dorombolással hálálja meg.
-Tudod, Chimmy, volt egy álmom. Ami olyan valóságos volt. De abban sem vagyok biztos, hogy nem e egy emlék volt. Elmeséljem? – hajolok hozzá, és összeérintjük az orrunkat.
-Tavasz volt, egy meleg tavaszi nap. Boldog voltam. De tényleg, sose éreztem azt, mint amit álmomban. De mégis olyan valóságos volt. A cseresznyefák virágoztak és illatuk belengte az egész várost. -fejétől gerince vonalán a farkáig végig simítok újra az ölemben lévőn. – És volt velem valaki. Egy fiú. Együtt futottunk a fák alatt. – szememet lecsukva, próbálom azt az érzést újra átélni. – A fiú előttem futott és én próbáltam elérni, de gyorsabb volt nálam. Nem is csoda, hiszen, sokkal magasabb volt nálam, és hosszú lábai. – elmosolyodok az új részleten. – fekete haja folyamatosan mozgott az arca körül, fehér bőre, rózsaszínes mosolygós ajkai és cuki szemei voltak. – újra simítanék Chimmy-n, de már nincs az ölemben.
Szememet kinyitva keresni kezdem, de rögtön észre veszem, ahogy előttem ül a földön, hátsó lábain és hatalmas szemeivel az arcomat kémleli.
-Mi a baj? Féltékeny vagy? Nem kell, ez csak egy álom. Az a fiú sose létezett. – nyúlnék felé, de ő csak fúj egyet rám, majd szőrét felborzolva, elkocog a szobámba.
-Yah, Chimmy, te most tényleg a pasim vagy? – kiáltok utána nevetve.
Sose csinált még ilyet.
Egész nap durcázott. Este is csak gyorsan befalta a neki kikészített ételt és már indult is vissza a szobába. Fejemet csóválva figyeltem, ahogy egy pillanatra megáll és szomorúan rám tekint. Majd újra folytatva az útját, eltűnik a sötét szobában.
Este kilenc felé, már unni kezdtem a semmit tevést, ezért úgy döntök ideje aludni egy kicsit.
-Chimmy, szeretnél kicsit kimenni a kertbe? – nyitok be a szobámba. De nem találom a helyén. Hova lett? Körbenézek, forgolódom, de sehol nem találom. Benézek az ágy alá, a szekrény mögé, sőt még a fiókokat is kinyitom, hátha a nagy durcában odabújt el. De sehol nem találom.
-Hé, Chim, ez nem vicces. Gyere elő, ne ijesztgess. – kérlelem, de közben már a nappalit és a konyhát is felforgatom. Nincs a házban. Azonnal észre veszem, hogy szobám ablaka nyitva van. Kiment volna? De sose csinált ilyet.
Cipőmet magamra rángatva kocogok ki a kertbe, és hálát adok az égnek, hogy magas kerítésfallal van körbe véve. Hacsak nem ásott magának gödröt, itt kell lennie.
Már vagy fél órája körözök a kertben, közben telefonommal kell világítanom, mert a nap lement. Kezdek kétségbe esni és hajamat összefogva kilépek az utcára és ott kezdem el szólongatni.
-Chimmy, Chimmy, gyere elő. Ne viccelődj velem. Nagyon megijesztesz.
Újabb fél óra telik el, de sehol nem találom. Már legalább háromszor sírtam el magam, hogy elveszítettem őt, de igyekszem kitartani. A telefonom is merülőben van, így csak akkor világítok, ha nagyon sötét helyet kell világítanom.
-Chimmy! – kiáltom kétségbeesetten.
-Meow. -felkapom a fejem és a hang irányában kezdek szaladni.
-Meow, meow, meow. – hívogat. Egy sarokra érve megpillantom őt és nagyot sóhajtva lassabb léptekkel indulok felé.
-Chimmy, gyere szépen ide. – kérlelem, de Ő csak hátat fordít nekem és elindul az ellenkező irányba. Utána futok, próbálom elérni, de minden alkalommal, amikor pont megérinteném, csak farka szőrét érem el.
-Chimmy, ne szórakozz velem. Ez baromira nem vicces. – szólok rá, és látom a tekintetén, hogy Ő bizony élvezi. Előre szalad, majd kicsit lassítva bevár engem és közben figyeli, ahogy alig kapok levegőt a futástól.
-Értem, már! Azt szeretnéd, hogy mostantól együtt edzünk? Rendben, de kérlek, holnaptól, mert fáradt vagyok. – nyúlok megint érte, de pont kicsúszik az ujjaim közül. – Ne csináld már!
Egy út kereszteződéshez érve, Chimmy átfut az út túloldalához és ott leülve figyel engem. Bocsánatkérőn néz rám, és mint aki megunta a játékot elkezd visszasétálni hozzám.
Abban a pillanatban, egy autó fényszórója jelenik meg és Chimmy lefagyva a szokatlan fény hatására pont előtte áll meg. Arcomból kifut minden vér, de még marad annyi erő bennem, hogy egy gyors sprintnek köszönhetően, a kocsi elé állok és felkapjam őt. De arra már nincs időm, hogy elugorjak a kocsi elől. Ami ugyan lassítva, de elüt engem.
Dörömbölést hallok az ajtóm felől. Fáradtan nyitom ki a szememet és nézek a hangforrás felé. Fehér ajtóm kitárul, majd édesanyám esik be rajta. Fura.
-So Ra, ébren vagy? Kelj fel. El fogsz késni. – lihegi, majd nem törődve, hogy ez az én szobám, az én felségterületem, besétál és a sötétítő függönyt széttárva engedi be az őszi nap sugarait.
-Anyaaaaa! – vinnyogok fel és arcomba nyomom a párnát, hogy ne égjen ki a retinám. Fura.
-Kelj fel, Jimin lent vár. – kiáltja már a folyosóról, majd hallom, ahogy lesétál a lépcsőn és halkan valakivel beszélgetni kezd. Fura.
Ledobom a fejemről a párnát és dühösen ülök fel.
-Miért? – sikítok fel és hajamat összeborzolva megadóan mászok ki az ágyból és sétálok az iskolai egyenruhám elé. – Már nem sokáig kínozzuk egymást. Ez lesz az utolsó évünk együtt. Utána elégetlek. – simítok végig a durva anyagon. Fura.
Várjunk csak!
Leülök az ágyam szélére és emlékezni próbálok.
-Ez egy álom? Kómába estem? Miért álmodok a tizennyolc éves önmagammal? – körbe nézek a szobámba és megrökönyödve látom falaimat, amik tele vannak BigBang-es poszterekkel, zászlókkal, és minden féle kiegészítővel.
Miután összeszedtem magam és felöltöztem, elindulok lefele a lépcsőn, hisz valaki vár rám. Ki a fene lehet az a Jimin? Fura
Az utolsó lépcsőfokra lépve, látom meg a nekem háttal álló fiút. Ugyan az a borzalmas egyenruha van rajta, annyi különbséggel, hogy innen hátulról jól áll neki. Karjaimat magam előtt összefonom és lépcsőkorlátnak dőlve mérem végig újra.
Magas, hosszú lábakkal, de nem hosszam, mint Jin-é. Ellenben izmosabb. Biztos sportol. Fura
Fekete hajába túrva fordul felém, majd amint észre vesz, elmosolyodik. Fura
Az nem lehet. Ugyan az a mosoly, a szemek, és mozdulatok.
-So, végre! Látom, sikerült utol érni.