„Láttam az életem végét,
Összeszorult a szívem
Ami megállítja az életemet
Az a holnaptól való félelem"
Riadtan ülök fel a kórházi ágyon. Hajam nedvesen tapad az arcomra, ami nagyon idegesít, ezért kapkodva próbálom hátra simítani. Fura érzés. Már éreztem ilyet.
Mikor végre a nem kívánt tincsektől megszabadulok, a légzésemet is megpróbálom normalizálni. Mi a fene volt ez az álom? Miért volt olyan valóságos? Éreztem a szelet, a nap melegét a bőrömön. Éreztem a boldogságot, a szabadságot. És ki volt az a fiú? Miért akartam utolérni őt? Csak álom, vagy egy elfeledet emlék?
Telefonomra nézve, az értesítés aprócska fénye villan fel. Még mindig remegő kezembe veszem a készüléket és a zár feloldása után látom, hogy Jin egy videót küldött nekem pár perccel ezelőtt. A lejátszásra nyomva azonnal megjelenik képernyőn Chimmy, ahogy habzsolva eszi a tonhalas konzervet.
A kijelzőt megsimítva mosolyodom el. A kép kicsit távolodni kezd, így meglátom Jinnie-t is, ahogy tarka kiscicám mellett guggolva finoman simogatni kezdi és egy a bandájától ismertebb dalt dúdol. Hangjára kellemes borzongás fut végig rajtam és melegséggel tölti el szívemet. Az első számú rajongója vagyok neki és a bandának is. Mind a hat tag igen kiváló tehetség, mind énekileg, mint zeneileg. Csak a tánc. Ott vannak hiányosságok. Főleg a széles vállú Jin-nél. De ezt a hiányosságot kompenzálja gyönyörű hangjával és helyes arcával. Nem mellesleg nagyon kedves személyiség miatt is hatalmas rajongó táborral rendelkezik. Kár, hogy nem olyan híresek, mint szerettek volna lenni. Már hat éve debütált a banda és főként csak Ázsiában ismerik őket. Remélem, mielőtt be kellene vonulniuk ismertebbek lesznek és nem merülnek el a feledés homályába.
Újra megsimogatom a kijelzőn a cicámat és nagyot sóhajtva teszem ismét a fejemet a párnára. -Jó éjt Chimmy, holnap találkozunk.
Reggel kipihenten kelek. Még korán, így a telefonomon játszva várom a reggeli vizitet és sofőrömet Jin-t.
A héten nem kell mennem dolgozni, így kis lelkiismeret furdalással hívom fel kolléganőmet Eum Mi-t.
-Szia, Eum Mi unni. Minden rendben bent? – kérdem meg egyetlen barátnőmet.
-Szia! Igen, rendben van. Te, hogy vagy? Nagyon megijesztettél. Még Park csoportvezető is elsápadt, amikor megtudta, hogy elájultál. – kuncog fel. – De áruld el nekem, mégis mi a fene történt ott lent?
-Őszintén? Fogalmam sincs. Csak arra emlékszem, hogy lemegyek, keresni kezdem az aktát, majd egy hangra lettem figyelmes. És ennyi. Képszakadás. – vázolom fel neki az emlékeimet.
-Lehet, hogy megtámadtak? Te jó isten! Ugye nem erőszakoltak meg? – kérdi kétségbeesetten.
-Unni, nyugi, nem hiszem. Szerintem egy egér, vagy egy patkány lehetett. Megijedtem tőle, elestem és bevertem a fejemet. – nyugtatom meg. – Tudod, hogy rajtunk kívül senki nem jár le oda.
-Igen, tudom. És nekünk sem kellene, ha lenne végre egy irattárosunk. De persze, ez sose fog bele férni a költségvetésbe. Előbb fulladunk bele a céges vacsiba, mint alkalmazni egy rendes embert az alaksorba. Komolyan, én félek oda lemenni. – suttogja a telefonba.
-Unni, elárulok egy titkot. – váltok sejtelmesebb hangnemre. – Én is utálok oda lejárni. – kuncogom el magam.
-Aigoo, mi lesz velem a héten nélküled? Pénteken csapat vacsora, és már most piszkosnak érzem magam. Ha férjem megtudnád, hogy ezek a gyökerek, hogy bánnak velük, már a gatyájukat is leperelte volna. – sóhajt a telefonba.
-Tudod, hogy nem nyerne. Amúgy meg áruld el nekem, hogy egy menő sikeres ügyvédnek a felesége miért is jár dolgozni? Ráadásul egy ilyen híresen hím-soviniszta cégnél?
-Drága Dongsaeng, szerinted képes lennék a nap huszonnégy órájában otthon ülni, takarítani, főzni és várni a drágalátos férjemet? – kacag bele a telefonba – Inkább ez a munka, mint az unalom otthon.
-Irigy vagyok rád.
-Aztán ugyan miért vagy? Fiatal vagy, előtted az élet? Ne légy irigy, egy nálad tíz évvel idősebb Ajumma-ra. – kuncog vonal végén. – So Ra, hidd el, érted is eljön a herceg fehér lovon és majd boldogan életek míg meg nem haltok.
-Gondolod? Mégis csak lassan huszonhét leszek.
-Tudom. Viszont most leteszlek, mert itt van minden idők Park nagy vezére, hogy kiosszon pár olyan feladatot, ami amúgy az övé lenne. – sóhajt a telefonba és mielőtt elköszönnék, már bontja is a vonalat.
Sóhajtva ejtem a telefont az ölembe és magam elé meredve hallgatom szobámban elhelyezett falióra kattogását.
Egy perc. Két perc. Miért halad ilyen lassan az idő? Dühösen csapok a takarómra és Jin ezt a pillanatot választja, hogy belépjen.
-Kicsi hugicám, min dühöngsz már megint? Itt van Jin nagytestvér, hogy haza vigyen. És hoztam meglepetést. – ezzel félre áll az ajtóból, hogy beengedje az érkezőket.
-Meglepetés! – kiáltják egyszerre a bandatagok.
Ijedtemben a takarót a fejemre húzom és onnan kiáltok ki.
-Menjetek ki! Nem láthatok így!
Válaszként egy emberként nevetnek, de kérésemnek eleget téve elhagyják a szobámat.
Amikor már úgy érzem, hogy tiszta a levegő, kilesek a paplan alól és megnyugodva, hogy valóban egyedül vagyok Jin-nel befutok a fürdőbe.
A tükör előtt megvizsgálom az arcomat és szörnyülködve konstatálom, hogy bizony, voltam már jobb bőrben. Gyors arc és fogmosás után, kezemmel végig szántok fekete hajamon, és kicsit megcsipkedem az arcomat, hogy élő embernek tűnjek.
Nem láthatnak sápadtnak. Főleg nem Ő.
Kifutok a fürdőből és gyorsan leveszem a kórházi hálóinget és tegnapi ruhámat magamra kapkodva átkozom meg Jin-t, hogy egyedül a fogkefét nem felejtette el nekem tegnap elhozni, de váltóruhára már nem volt gondja. Kicsit megszaglászva magamat, kifújom a bent tartott levegőt, szerencsére nem vagyok büdös.
Az ágy szélére ülök és a világ legbájosabb mosolyát öltöm magamra.
-Kész, most már bejöhetnek. – bólintok Jin-re, aki az egész produkciómat vigyorogva nézte végig.
-Te aztán nem vagy semmi. Mégis melyiknek akarsz tetszeni? – válaszomat meg sem várva felemeli a kezét. – Inkább nem akarom tudni, melyik csapattársam csavarta el egyetlen hamvas unokahúgom fejét. A végén még én csavarnám le az Ővét. – majd az ajtóhoz sétál és kiszól a fiúknak.
Továbbra is tartva a mosolyomat figyelem, ahogy sorjában belépkednek és körbe állva vigyorognak vissza rám.
-Jobban vagy Noona? -kérdi Kook. Én csak felé fordulva bólintok egyet.
-Nagyon beütötted a fejed? – folytatja a kérdezést Taehyung és mellém ülve az ágyon átkarolja a vállamat.
-Yah, öcskös, szállj le a nőmről! – ül a másik oldalamra Yoongi és barátja kezét lelökve rólam, átkarol ő is.
Jin-re tekintek, aki vérben úszó szemekkel figyeli a jelenetet és a reakciómat, hogy kinél fogok elpirulni. Mindent megteszek, hogy ne vegye észre, mert nem szeretném, ha nagy testvér módján elbeszélgetne vele és ezáltal minden esélyemet, hogy észre vegyen, mint Nő eljátssza, mert Ő épp felnőtt bátyként viselkedik.
-So Ra. – szólít meg Ő. Én pedig próbálom normalizálni a légzésemet. Nem bukhatok le. – Egész éjjel aggódtunk érted, biztos jobban vagy már?
-Igen Hoseok. Már nem szédülök és a fejem se fáj annyira. – nézek mosolygós arcába és érzem, hogy lebuktam. Jin-re kapom a tekintettemet és látom rajta, hogy rájött. Meg is indul barátja felé és közvetlenül mögötte megáll, vállaira teszi a kezét és megszorítja.
-Hyung, megijesztettél. – fordul hátra Hobi és rémült tekintettel néz az idősebbre, akinek most a mosolya nem szép, hanem vérfagyasztó.
-So Ra, ha nem okoz neked gondot, haza viszünk. – szólal meg a Namjoon, miközben értetlenül ingatja meg fejét az előbbi jeleneten.
Szerencsére nincs csomagon, csak a kézi táskám, de azon is összevesznek a fiatalabbak, hogy ki vigye. Ezen jót mosolyogva, inkább a vállamra akasztom és Jin-be karolva elhagyjuk a kórházat.
Miközben beszállok a fiúk furgonjába egy fura érzés kap el.
De ja vu.
Egyszer már kísértek haza így engem. Csak akkor mintha fiatalabbak lettünk volna. Fura, születésem óta nem voltam kórházban.