A nevem Sarah Moon. 16 éves vagyok. Apukám William Moon. Anyukám Teresa Hou és van egy nővérem is Rose Moon. Így alakítottuk egyszer egy családot. Gyorsan össze is foglalnék pár dolgot, hogy a későbbiekben érthetőbbek legyenek az események.
Szóval anyukám és apukám nagyon szép párt alkottak, soha nem veszekedtek, maximum csak kisebb nézet eltérésük volt. Azonban egy napon anya kapott egy állást külföldön, amit el is fogadott minden habozás nélkül. Majd határozottan fel tette a kérdést nekünk, hogy vele megyünk vagy itt maradunk apával. Mivel apa nem akarta elhagyni az országot, még Teresa kedvéért sem. Ugyanis már azért sem akart vele tartani, mivel anya gondolkodás nélkül elfogadta az ajánlatot, és nem is beszélte meg ezt egyikünkkel sem. Majd mikor anya döntés elé állított minket Rose rögtön rá vágta, hogy vele megy. Tudom, hogy inkább anyához áll közelebb, de akkor is nagyon fájt, hogy nem gondolt apára meg rám. Volt köztünk egy szoros testvér kapocs, de akkor mintha nem is létezett volna számára.
Amikor a repülőtéren álltunk és utoljára megöleltem és megpusziltam őket az a fájdalom egyszerűen elviselhetetlenül vájta bele magát a lelkembe. Még csak el sem tudom képzelni, hogy apa akkor mit is érezhetett, azonban a következő időszakban rendesen tükröződött minden gondolata az arcán. Úgy egy hónapig a kinézete azt ábrázolta, mintha el eltemette volna őket. Bár én se nézhettem ki jobban, de azért próbáltam legalább, én erősnek tartani magam, mutatni neki valamennyi reményt. Már amennyire sikerült. Végül egyszer csak, egyik napról a másikra már nem volt szétesve, sőt a szemében fel lehetett vélni örömöt, bánatot és reményt, amit még a mai napig nem értek. Majd egyik nap, amikor haza értem, akkor apa közölte velem, hogy elköltözünk.
~Visszaemlékezés~
-Megjöttem!
-Szia. Ülj le kérlek. -Határozott hanggal parancsolt rám. Szófogadóan leültem és abban a pillanatban meghallottam azt a bizonyos szót.
-Elköltözünk.
-Tessék? -Akadtam ki feltűnően, egyben fel is pattantam olyan sebességgel, hogy a szék hátra csapódott.
-Túl sok emlék van ezen a helyen és hidd el mindkettőnknek jót tenne az új környezet.
-De mi lesz a barátaimmal, a sulival?! - Már kicsit hangosabban beszéltem hozzá mert eléggé felkaptam a vizet, hogy ok nélkül csak úgy kijelenti, hogy elköltözünk, mint anyáék. Kicsit túlságosan is hasonlított ez helyzet a régebbihez.
-Biztos vagyok benne, hogy ott is lesznek majd új barátaid. Iskola meg ott is van ne aggódj. -A végére erőltetett magára egy halvány mosolyt. De engem nem hat meg, ahhoz túl sok minden történt.
-És hova megyünk?
-Majd meglátod.
-Mi az, hogy majd meg látom?! -Csaptam az asztalra.
-A hangnem! De ne aggódj, mindent meg fogsz tudni időben. -Mintha csak a történelem megismételné önmagát.
~Visszaemlékezés vége~
Megértem apát a költözés szempontjából többé-kevésbé, de amivel nem tudok egyetérteni, az az, hogy velem még csak nem is beszélt erről, hanem már csak a tények elé állított. Mindezek mellett, számomra a teljesen érthetetlen, az a hirtelen "meggyógyulása" . Ez az egész olyan fura, ami a rosszabb, hogy érzem, hogy apa titkol valamit előlem. Valami fontosat.