Egy újabb fehér farkas --Javítás alatt--

Bébicsősz

A megemlékezés végén minden ember kisírt szemmel szállingózott haza felé. Mondtam apának, hogy várjon meg a kocsinál. Megakartam várni, míg mindenki elmegy. Hogy rendesen eltudjak tőle búcsúzni. Az utolsó családtag elmenetével megfogtam a hófehér rózsámat és letettem a rengetek virággal és koszorúval körbe vett sírra.

-Köszönöm...- Szakított félbe egy remegő, mérges női hang.

-Hé!- A reflexeim automatikusan fordították a testemet a hang forrásához. Az a lány közeledett felém elég idegesen, aki elötem mondta a beszédét.

-Nem elég, hogy pofátlanul elmondod a beszéded, de még itt maratsz utolsónak! Mégis mit képzelsz te magadról, ha? Miért csak te éltet túl? Miért...?- A szeme szinte szikrákat szórt a dühtől. Majd az utolsó szónál elcsuklott a hangja és újabb könnycseppek gördülte le az arcáról.

-Szia. A nevem Sarah. Tudom, hogy nem szép, amit tettem, de rendesen megakarom köszöni neki. És ezért is maradtam most itt. Át tudom érezni a fájdalmadat és a dühöd. Szóval őszinte részvétem.- A gyomrom összeszorult és megint a balesetről jöttek elő emlékképek. Egy kicsit meg is inogtam, de próbáltam erősnek tartani magam. Úgy éreztem, hogy menten én is elsírom magam. De nem tehetem. Előtte nem.

-Mégis honnan tudnád átérezni?!

-Az anyukám és a nővérem elhagytak minket apával. Egy darabig még tartottuk a kapcsolatot egymással. Most viszont már azt sem tudom, hogy mi van velük. Szinte olyan mintha meghaltak volna.

-Én... én sajnálom. Csak annyira nehéz. Bármerre nézek mindenhol emlékeket látok. És nem tudom, mit kezdjek ezzel.- A megfeszült izmai elernyedtek és a mögöttem lévő eltemetett nagymamáját bámúlta üres tekintettel.

-Semmit. Ezzel most nem tudsz semmit sem kezdeni. Az idő múlásával a fájdalmas emlékekre visszatekinteni, már boldog és nyugodt lesz... Látom, hordod a karkötőjét.- Halványan elmosolyodtam.

-Honnan...?-

-Ezt viselte azon a napon. Amúgy mivel ennyire szereted. Elmondok neked valamit. A baleset nem baleset volt.-Éjfekete tekintetét kérdően rám kapta.

-Egy merénylet. A buszon valakit megakartak ölni. Azt viszont még nem tudni kit. Lehet engem, vagy valaki mást. És szerintem miattam történt. Ha tényleg így van, akkor nagyon... nagyon sajnálom.- Ez volt az utolsó csepp a pohárban. Nem bírtam tovább. A mondatom közepénél elkapott a zokogás. A végénél ő is elsírta magát. Utána átölelt, így voltunk pár percig, majd elengedett. Miért kellet ennek megtörténnie? Annyi ember halálát okozni, egyért. Kegyetlenség.

-Szerintem, kezdjük előröl. A nevem Mia Seiler.

-Sarah Moon.- Fogtunk kezet és mind ketten elmosolyodtunk.

-A múlton nem tudunk változtatni, de a jövőn igen. Meg amiről nem tehetünk, nem is vállalhatjuk el érte a büntetést. Akár te voltál a célpont akár nem, nem hibáztathatlak. Miért legyünk ellenségek, ha barátok is lehetünk.-Váó mennyi bölcsesség szorult belé. Gondolom a mamájától tanulhatta. De igaza van. Nem okolhatom magamat teljesen. Hisz nem én tettem.

A parkolóhoz gyalogolva telefonszámot cseréltünk, meg bejelöltük egymást a közöségi oldalakon és rengeteget beszélgettünk. Azt mondta, hogy elutazik pár hétre, hogy feldolgozza a történteket. Búcsúzóul megöleltük egymást és mindenki ment a saját kocsija felé.

Az út síri csendben telt. Mind ketten apuval gyászoltuk a nénit. A házunkhoz érve egy kék fehér színű autó állt. Apára ránéztem kérdően, ő erre csak megrántotta a vállát és leparkolt az idegen autó mellé. Kiszálltunk és oda mentünk a két férfihoz.