Egy újabb fehér farkas --Javítás alatt--

Első nap

Reggel az ébresztő fájdalmas hangjára ébredek. Szemet zárva tartva tapogatódzva próbálom kikapcsolni a fülsüketítő hangot. Sikerült! Nyöszörögve de végül fel állok és célba feszem a fürdőt. Lenyomom a szobám ajtaján lévő kilincset, majd az ajtó lassan ki nyílik. Mi elött be mennék a fürdőbe egy pillantást vettek apa szobájára. Az ajtó nyitva. Ezek szerint apa már nincs itthon. Biztos nagyon ki lehetem ütve az este, hogy nem hallottam meg ahogy elment. Ezt a témát elengedve, tovább megyek, és az ajtón belépek majd magamra zárom.

Frissen és ébredten indulok vissza, a picit kicsi tetőtéri szobámba, hogy össze pakoljam a táskámat.
Amikor ezzel végeztem felkapom a jobb vállamra a könyvektől nehéz táskát majd a töltőről leveszem a telefonomat és elindulok lefelé a lépcsőn. Egészen a konyháig. Elkészítek két szendvicset a pulton. És bele teszem a táskámba. Fel veszem a fekete bőrkabátom a cipőmet végül a hátamra a táskát. És elhagyom a házunkat.

Már messziről észre vehető a buszmegálló a sok diáktól. Közelebb érve majdnem mindenki rám néz. Gondolom már nagyából meg tanulták hogy ilyenkor kik azok akik a buszra várnak. De most én megjelentem egy ismeretlen személy aki megzavarta az álló vizet. Nem sokáig bámulnak ugyanis az egyik kisgyerek hangosan mondja az anyukájának, hogy jön a busz. Erre mindenki egy irányba néz és figyelik ahogy a guruló tégla test megérkezik.
Nyomorogva állok az emberek közt és együtt zötykölődünk járművön. Ahol még a levegőért is küzdened kell. De tényleg. Amikor ki nyílik az ajtó mindenki mély lélegzetet vesz a beáramló oxigén dús levegőbe. Kinek több, kinek kevesebb levegő jut. Én azért őszintén sajnálom a sofőrt akinek minden nap ezt kell elviselnie. Nem lehet egy leányálom. És közbe figyelnie is kell az útra hogy nem karambolózon. Mert hát ha úgy feszük akkor ezeknek az embereknek az élete az ő kezében van. Ez alatt az idő alatt ő dönt az élet és a halálunk közt.
Kicsit később megpróbálok kitekinteni az ablakon, hogy megnézzem hol is járunk. A következőnél kell leszállnom. Valahogy átverekedem magam az ember tömegen hogy megtudjam nyomni a gombot. Sikerült. Most már csak meg kell várnom hogy oda érjünk és kinyissa az ajtót a sofőr hogy leszállhassak.

Most sokkal élt telibb a város mint vasárnap. Oda battyogok a suli kapuhoz és megálok. Félek nagyon félek, hogy nem fogok megfelelni az elvárásaiknak. De össze szedem a maradék bátorságomat is, és elindulok. Az udvaron mindenki ölelkezik és beszélgetnek hogy még is mi történt velük a hétvégén. Valakik pedig puskát írnak.

Mire megtaláltam a termünket addigra a tanár is már bent volt. Nagyon halkan kopogtam hogy csak ippeg lehessen meghallani. De ez a hangerő pont elég volt hogy a teremben lévő hangzavar megszűnjön. Szép lassan lenyomtam a kilincset és gyomor ideggel léptem be a terembe. Minden létező szempár rám szegeződött. Oda mentem a tanári asztalhoz és oda adtam neki azt papírt amit apa a kezembe nyomott az este azzal a szöveggel hogy „add oda annak a tanárnak akivel lesz az első órád. A beiratkozásoddal kapcsolatos.”  Így oda adtam neki.
-Jó napot. – és a kezébe nyomtam a papírt. Ő megnézte a papírt majd elmosolyodott és rám nézett majd az osztályra.
-Gyerekek ő az új osztálytársatok. Sarah Moon. Sarah én vagyok az osztályfőnököd Mrs. Margaret ha bármilyen kérdésed van fordulhatsz hozzám is. Bár az osztálytársaid is szívesen válaszolnak. –és ezt végig széles mosollyal papolta el nekem. Ha tényleg igaz hogy ő az oszályfőnököm akkor halálra vagyok ítélve mivel most matek lesz. És nem vagyok valami jó matekból. Mosolyogva bólintottam egyet mert egy szót se tudtam volna mondani annyira ideges vagyok.
-Rendben Sarah ülj le valahová. –és tekintetemet az osztály felé szegeztem. Gyorsan végig néztem az üres padok között hogy hova is ülhetnék.  Találtam is egy tökéletes helyet. Leghátul van az ablak mellet. Így legalább ha unatkozok akkor kibámulhatok az áttetsző négyzeten. Miközben haladok a kiszemelt padhoz mindenki engem figyel. Rettentően rossz érzés. Leülök és próbálom kizárni a gondolataimból a figyelő szempárokat. De ahogy telik az idő úgy szép lassan mindenki másra figyel, és végre nem engem. Kiveszem a tolltartómból a kedvenc tollam és jegyzetelni kezdek.