Oikawa szemszöge:
Sugawara békésen szuszogott a párnáját ölelve. Mutató ujjammal megböktem az arcát mire halkan nyöszörögve fúrta fejét a párnájába. Olyan mint egy kis cica.. Legalábbis mikor alszik. Halkan felsóhajtottam és felállva a futonról tüzetesebben végig néztem a szobán. Megakadt a szemem egy fényképalbumon a könyves polcon így kíváncsian vettem elő és lapozgatni kezdtem. Elég sok képen szerepelnek együtt Daichival. De vannak itt képek a családjával is, meg gondolom család barátokkal vagy egyéb rokonokkal. A következő oldalon Sugawara öltönyben volt és az apukája mellett állt. Egy esküvő, talán.. Lapoztam még egyet, és csakugyan volt egy kép Sugawaráról és egy mennyasszonyi ruhás nőről. Egész jól mutatnak együtt. Hihetetlen hogy meleg. Újra Suga felé fordultam. Motyogott álmában. Letettem a fényképalbumot és közelebb mentem hozzá.
- Daichi.. – motyogta halkan. Húha! Nedves álma van? De poén! – Ne.. – miért ellenkezik? Bár nem mintha nem lenne aranyos... - haragudj.. rám.. – nyöszörögte fájdalmasan. Ez inkább rémálom..
- Nem haragszom.. – súgtam mire kissé finomabbak lettek arcvonásai.
- Dai..chi?... – milyen aranyos..
- Én is szeretlek. – súgtam. A füle elvörösödött, az arca is halvány pírt öltött.
- Daichi.. – hmmm.. Ez egész jó játék. Ha már úgy is alszik, akkor..
- Megcsókolhatlak? – kérdeztem visszafojtva nevetésemet. Sugawara még inkább elvörösödött és mocorogni kezdett miközben egyre jobban ölelte a párnáját.
- Ühmm..
- Így nem értem. Sugawara. – súgtam. – Akarod hogy megcsókoljalak? – kérdeztem. Sugawara habozott.
- Akarom.. – motyogta én pedig kicsit hátrébb hajoltam és számra tapasztva a kezeimet nyomtam el a nevetésemet. A telefonja rezegni kezdett, mire kérdőn kaptam fel a fejem. Daichi neve villogott a kijelzőn. SMS. Nem mintha érdekelne a magán tulajdon.. Megnyitottam az üzenetet. ˝Szombat délután kettőkor lenne a csoportos randi amiről beszéltem. Elég hirtelen mondtál rá nemet a múltkor, szóval hátha meggondolod magad.˝ Ez tényleg ennyire hülye? Bár nem hibáztatom, én se gondoltam volna hogy Sugawara szerelmes belé. A telefon megint rezegni kezdett. Újabb üzenet. ˝Ma később megyek be, tudnál szólni a tanároknak? Előre is köszi.˝ Van mit.. Sugawarára pillantottam majd elvigyorodtam és kitöröltem a két üzenet.
- Daichi... - motyogta Sugawara. Hát legalább szépet álmodik. Akkor lesz gáz ha felkel. Bár az én arcomra kelni egész jól indítja a reggeleket.. De nem hiszem hogy az én arcomra lenne kíváncsi. Jobb lesz ha felöltözök és lelépek amíg fel nem ébred...
***
Unottan sétáltam Iwa mellett. Akárhányszor eszembe jut a ma reggel vagy a tegnap este..
- Ááá! Idegesít!
- Ne ordibálj! Idióta! – rúgott oldalba Iwa. Fájdalmasan simogattam a fájó pontot ő pedig összeráncolt szemöldökkel méregetett. – Nem is nyafogsz hogy miért rugdoslak?
- Jelenleg rohadtul nem érdekelsz. – mondtam duzzogva.
- Ez szokatlan tőled.. – mondta kicsit talán aggódva. Akármilyen szőrös szívű, mégiscsak a legjobb barátom. – Mi történt? – kérdezte végül.
- Tegnap este egy aranyos cicusnál aludtam... - kezdtem felsóhajtva.
- Mégse érdekel! Vissza szívom! – mondta mérgesen.
- Nem történt semmi olyan. Tök másba szerelmes. És engem sem érdekel úgy. – mondtam amin kicsit meglepődött.
- Szóval csak nála aludtál? – kérdezte mire bólintottam.
- De elég.. fura.. Mármint tök ellenséges velem, meg minden, ami annyira nem is érdekel, de kicsit sajnálom hogy reménytelenül szerelmes.. – mondtam.
- Az ő dolga, nem a tiéd.
- Tudom, de mégis sajnálom.
- Sokra megy a sajnálatoddal.
- Tudod most egyáltalán nem értesz meg engem.. – mondtam szomorúan, de csak vállat vont.
- Szerintem te se érted saját magad. Nem érdekel téged a lány, de mégis rosszul esik neked, hogy közönyös irántad és sajnálod amiért reménytelenül szerelmes egy srácba aki nem te vagy.
- Jó, mindegy, tényleg nem értem.
Sugawara szemszöge:
- Milyen üzenetről beszélsz? – kérdeztem Daichit értetlenül, mire elővette a telefonját és felém tartotta. Elolvastam a két üzenetet, majd sóhajtva megmutattam a telefonomat.
- Biztos nem küldte el rendesen. – mondta mikor látta hogy az én telefonom tényleg nincs új üzenet.
- Bocsi Daichi..
- Nem a te hibád. És végül is megoldottuk, nem? – mosolygott rám. Csak bólintottam. Az én telefonommal lenne a baj? De eddig tökéletesen működött. Majd beszélek erről apuval, ő jobban ért hozzá mint én.
- Jövő héten edzőtábor. – mondta Daichi csak úgy mellékesen.
- Igen.. Hihetetlen hogy a Nekoma belement az edzőmeccsbe. A sensei biztos sokat zaklatta őket telefonon. Hálásak lehetünk neki.
- Igen. – bólintott Daichi. – Ráadásul Ukai sensei unokáját is rávette hogy edzen minket. Taka-sensei nem semmi.
- Tényleg sokat tesz a csapatért. – mosolyogtam.
- Tényleg, tegnap voltam nálatok, de anyukád azt mondta nem vagy otthon.
- Mi? Jaa. Egy barátommal találkoztam.
- Egy barát hm?.. – most ezt miért így mondod? Várjunk, ugye nem látott minket Oikawával? Akkor vége az életemnek, egy életre eláshatom magam. Rám bélyegezné hogy az ellenséggel barátkozok! – Csak kicsit meglepődtem hogy kilenckor nem vagy még otthon. – kilenc?
- Olyan tíz körül mentem haza..
- Jó fejek a szüleid, hogy megengedik hogy ilyen sokáig kimaradj. Ha én lennék az apád este nyolcra haza kéne érned.
- Túl szigorú vagy.. és mi ez a szöveg, hogy ha te lennél az apám? – kérdeztem amin hangosan felnevetett. Jobban átgondolva, ha ő lenne az apám legalább nem lennék reménytelenül szerelmes, nem? – De egyébként miért kerestél? Ráadásul este kilenckor. – kérdeztem.
- Csak oda akartam adni függvény táblázatot. A múltkor mondtad hogy neked nincs és gondoltam odaadom az enyémet hátha segít. – kezdett el kutakodni a táskájában majd felém nyújtotta a könyvet.
- De ezt ma is ide tudtad adni. – nevettem és elvettem tőle.
- Igen, de mivel ma dolgozatot írunk úgy gondoltam talán át szeretnéd tanulmányozni otthon is. – mondta én pedig hálásan mosolyogtam rá.
- Köszönöm. Ez kedves tőled. – mondtam mire csak mosolyogva motyogott valamit. Csak ne szeretnék beléd újra és újra.. Kinéztem az ablakon. Pár lány körbe állta az egyik srácot és nagyon lelkesen mondtak neki valamit. Milyen népszerű.. Bár Oikawának több rajongója van. Mit esznek benne? Arogáns, idegesítő és kotnyeles.
- C! – ciccegtem mérgesen. Az a szemét csinált egy szelfit kettőnkről míg aludtam, ráadásul az én telefonommal. Csak az időt akartam meg nézni a készüléken erre egy ilyen háttérkép fogad. Kinyírom.
- Baj van? – kérdezte Asahi-san.
- Nem, semmi. – morogtam.
- Nem úgy nézel ki. – mondta aggódva.
- Mondtam hogy semmi bajom! – mordultam rá mire ijedten húzta be a nyakát és nagy szemekkel nézett rám.
- O..Oké.. – motyogta majd leült a mögöttem lévő padba. Daichi meglepetten nézett rám, majd összenéztek a fejem felett. Idegesen beletúrtam a hajamba mind a két kezemmel és kicsit megráztam a fejem. Most komolyan Oikawa miatt mordultam rá Asahi-ra? Bűnbánóan hátra fordultam.
- Ne haragudj, csak szar reggelem volt.. – magyarázkodtam.
- Ugyan. Megesik. – legyintett.
- Hogyhogy szar reggeled volt? – kérdezte Daichi.
- Hosszú lenne elmagyarázni.. – legyintettem.
Szombat délután egy
..Daichi egy óra múlva már azokkal a lányokkal lesz.. Hangosan felsóhajtottam és hanyat feküdtem az ágyamon. Majd biztos elmennek karaokézni. A lány nevetve hozzá bújik, hogy énekeljenek együtt egy romantikus dalt, Daichi meg mosolyogva belemegy a dologba. Utána elmennek valahová kajálni és az a ribi direkt összekeni a szája szélét, hogy aztán az a hülye Daichi letörölje onnan..
- Ezt nem hiszem el! Hülye, hülye, hülye Daichi! Mégis miért hagyod hogy ilyen könnyen elcsábítsanak? Vedd már a jeleket te ostoba! – fordultam hasra és a párnámba temettem az arcomat. Fulladnék meg.. A csengő hangjára ijedten meg ugrottam. Ha Daichi jött, hogy még egyszer megkérdezze nincs-e kedvem velük menni, akkor bemosok neki egy hatalmasat! Aztán majd a hülye ribije meg aggodalmaskodva ápolgathatja azt a hülye fejét. Idegesen trappolva álltam meg az ajtó előtt majd kinyitottam az ajtót..
- Suga-chan! Konnichiwa! – mosolygott rám Oikawa egy szatyorral a kezében.. Ez meg mit keres itt?
Oikawa a kezembe nyomta a szatyrot, majd lazán besétált a lakásba és miután levette a cipőjét a szobám felé vette az irányt.
- Várj! Te a mi a fenét keresel itt?! – siettem utána.
- Az egyik ismerősöm mesélte, hogy pár Karasunós sráccal mennek randizni ma délután.. – kezdte. Letettem a kis asztalomra a szatyrot és mogorván közbe vágtam.
- Egy lány ismerős, természetesen. – forgattam a szemem.
- Hát igen, elég népszerű vagyok. – mondta magabiztosan. – Szóval mikor ezt meghallottam eszembe jutott mit meséltél. Szinte láttam a szemem előtt ahogy az ágyon hemperegsz könnyes szemekkel és az órát bámulod azon töprengve, hogy ˝Az a lány most biztos belé karol, az az ostoba meg hagyja! Hülye Daichiii, vedd már a lapot!˝ vagy éppen ˝Daichi most csókolja meg! Biztos vagyok benne hogy most csókolja meg!˝ ezek után soksok szánalmas sírás-zokogás végül olyan feldagadt szemekkel ébredsz mint aki verekedett. – ha nem lenne igaza most tuti behúznék neki egyet. Bár ezt anélkül is megtehetem.. Erősen vállon ütöttem ököllel mire fájdalmasan nyögött fel. – Ezt érdemli az aki jött, hogy felvidítson?!
- Nahát, ettől tényleg kezd jobb kedvem lenni. Mit szólnál hozzá ha megütnélek még párszor? Az nagyon boldoggá tenne. – ropogtattam a kezeimet.
- Gonosz vagy! Nagyon gonosz! – nyafogott a tőle jól megszokott módon. Hangosan felsóhajtottam.
- Szóval.. Azért jöttél, hogy feldobd az amúgy is szar délutánom? – kérdeztem mire vidáman elmosolyodott.
- Igen! – bólintott és szinte láttam a kis virágokat az aurája körül. Annyi ember közül miért pont vele ver a sors?
- Miért? – kérdeztem mire elgondolkodott.
- Hmm... Nehéz lenne megmondani.. De amikor azt mondtad hogy én nem érthetem mi is az a szerelem akkor igazad volt. Még tényleg nem voltam szerelmes.
- És úgy gondolod, ha itt vagy azzal megérted mit is jelent szerelmesnek lenni?
- Olyasmi. Tudni szeretném mi olyan jó benne.
- Semmi. Még azok után is hogy ezerszer átgázolnak rajtad és darabokra törik a szíved, te mégis minden törött darabkával szereted. Nem számít, hogy nélküled boldog, mert te örülsz ha látod a mosolyát. Jót akarsz neki és mindent feláldoznál érte, az sem érdekel ha szenvedsz miatta, te akkor is vele akarsz lenni, még ha csak barátként is. De én ezt mégis miért mondom el neked? – kérdeztem letörten. Oikawa nem válaszolt. csak felém tartott egy sört. Meglepetten pillantottam fel rá mire elmosolyodott. Ez a mosoly nem volt gúnyos, sem a jól ismert ˝szívtiprós˝.. Csak egy kedves gesztus ami őszintén jött.. Elfogadtam a sört és leültem az ágyam elé. Oikawa is követte a példámat. Kibontottuk az italt és nagyot kortyoltunk belőle. Keserű. Oikawára pillantottam, akinek úgy tűnt, hogy nagyon is ízlik a folyadék.
- Hoztam konzolt, meg pár játékot. Van kedved játszani? – kérdezte miközben előre hajolt a kis asztalon heverő szatyorkához. Csoki, chips, pocky, csoki, csoki, csoki, csoki..
- Csokit? – vett ki egy nagy tábla édességet. – Robbanó cukor is van benne. – mondta lelkesen. Nevetni kezdtem. Egyszerűen csak feltört belőlem, és nem tudtam abbahagyni. A tenyerembe temettem az arcom éreztem a meleg, nedves könnyeket tenyeremen. A nevetés halk sírásba váltott át és nem tudtam ellenne mit tenni, de őszintén szólva nem is akartam.
- Hülye Daichi.. – Oikawa ujjai a fejemre simultak. Meleg keze cirógatta hajamat. Nem mondott semmit, csak ott volt mellettem.. És ez pont elég volt.
Oikawa szemszöge:
Nem számítottam rá, hogy ez fog történni.. Hogy látom őt sírni.. Nem tudtam mit tenni, így csak csendben ültem mellette és a haját simogattam. Mr. Felpezsdítő uraság is tud ilyen letört lenni, mi? Miután kisírta magát kiment a fürdőszobába és gondolom megmosta az arcát. Mikor visszajött már mosoly ült az arcán.
- Ne haragudj, ez elég kellemetlen.. – nevetett kínosan.
- Ugyan. – mosolyogtam rá. Valójában tényleg kínos volt, de csak mert nem tudtam mit tehetnék, hogy megvigasztaljam. Egy lányt könnyű megvigasztalni, egyszerűen lecsókoltam az arcukról a könnyeket aztán egész éjszaka szeretkeztem velük. De itt most egy fiúról van szó. Az pedig lehetetlen.. – Mit szeretnél ölni? Szörnyeket vagy szerelmes párokat? – tartottam felé két játékot.
- Szerelmes párokat. – vágta rá gondolkodás nélkül.
- Gondoltam. – mosolyogtam majd betettem a CD-t a lejátszóba. Sugawarával összekötöttük a konzolokat a CD lejátszóval majd egymás mellett ülve kezdtük el kiválasztani a karaktereket.
- Neked miért van ilyen játékod? – kérdezte hirtelen.
- Még régen vettem. Érdekesnek tűnt. – hazudtam. Igazából vadi új volt. Tegnap megláttam a boltban és úgy gondoltam tetszene neki. Pislogva meredtem a karakterekre.
- Nincs ˝jóképűtanuló˝ karakter. – futottam át újra a listát.
- Legyél gondnok vagy őrült kémiatanár. – javasolta.
- Miért pont kémia tanár?
- A fehér köpeny miatt.
- Hmm.. Jó, akkor leszek kémiatanár. – értettem egyet. – Te mit választasz?
- A szatírt. – mondta unottan én pedig elkerekedett szemekkel néztem rá.
- Miért pont szatír??
- A fekete kabát miatt.
- Sejthettem volna.. – nevettem majd elgondolkodtam. – Hé, miért a gondnokot javasoltad?
- Mert wc takarító nem volt. – válaszolt kapásból.
- Wc taka.. Gonosz vagy..
- Megesik. Na hogy kell ezzel játszani? – kérdezte mikor végre kiválasztottuk a karaktereket.
- Előbb nevet kell adni nekik. – mondtam majd elvettem tőle a konzolt és beírtam hogy Suga-chan.
- Akkor te meg leszel O-chan. – állította be az én nevemet, majd mielőtt tiltakozhattam volna már el is mentette..
- Az O-chan úgy hangzik mintha azt mondanád, hogy öregember.
- Tudom. Ezért választottam.
- Nagyon nem bírlak, tudod? – kérdeztem sértetten mire mosolyogva nézett rám.
- Annak ellenére, hogy egy egoista nőcsábász vagy, néha egész rendes tudsz lenni. – mondta és bár nem ez legszebb bók amit kaptam, mégis elég volt ahhoz hogy elhallgattasson vele. Vissza fordultunk a képernyőhöz.
- Válasszon fegyvert. Kémcső, mérgező lehelet, törött kémcső, vegyi bombák, menzáról lopott konyhakés.. – soroltam.
- Az még nem is olyan rossz. Én választhatok a nemi szőrzet mutogatása vagy az illegálisan szerzett pisztoly között.
- Mégis milyen elvetemült játék ez?!
- Azt mondtad már régóta megvan de azt sem tudtad, hogy milyen karakterek vannak és milyen fegyverük lehet. – egy pont oda..
- Igen, régóta megvan de sosem játszottam vele. Egyedül unalmas.
- Aha. – hagyta rám a dolgot. – Én a fegyvert választom.
- Én pedig a mérgező leheletet. – mondtam amin Suga felnevetett. Kicsit mogorva ugyan, de szerintem könnyen találhatott volna magának barátnőt. Szép is lenne, ha Daichi valamilyen véletlen folytán meleg lenne.. Legalább ez az elhagyatott kis srác is boldog lenne. Elindítottuk a játékot.. Ne már, komolyan odamegy mindenkihez és leleheli őket?! Undorító! Meg honnan van ilyen gyilkos lehelete? Mi francot evett ez az ürge? Kísérleti patkányt?! Suga karakterére pillantottam a képernyő bal oldalán lévő sávban. Suga mindenkit lelőtt kivéve a meleg párokat..
- Így kevés lesz a pontod.. – vettetem oda.
- Nem mintha azért játszanék, hogy nyerjek.
- Agresszió levezetés, értem én. – nevettem majd vissza fordultam a saját karakteremhez.
- Nem vagyok agresszív.. – mondta duzzogva.
- Nem, te szerelmes vagy. Az rosszabb. – mondtam. Érzetem tekintetét az arcomon, de nem fordultam felé. – Bár nem tudom milyen az, ha a saját nemedből szeretsz bele valakibe, de Daichi egy hülye, hogy nem vette észre
Sugawara szemszöge:
- Tadaima! – hallottam meg anyukám hangját, mire ijedten pattantam fel. Oikawa értetlenül nézett rám én pedig a szobában kapkodtam a fejem, majd megakadt tekintetem a szekrényen. Felvettem a kiürült sörös dobozokat és gyorsan eldugtam őket, majd mintha mi sem történt volna visszaültem Oikawa mellé.
- Okaeri! – ordítottam vissza. Oikawa halkan felnevetett mellettem amitől csak még kellemetlenebbül éreztem magam.
- Su-chan, vendéged van? –kérdezte majd benyitott a szobámba. Oikawa mosolyogva integetett.
- Csókolom, elnézést a betolakodásért. – nahát, Oikawában van illem.. Csak ezt nekem valahogy rohadtul nem mondta, mikor szó nélkül bejött a lakásba..
- Jajj, Oikawa-kun. Addig maradsz ameddig szeretnél. – mondta anyu mosolyogva. Ne hagyd már, hogy az ujjai köré csavarjon! Férjes asszony vagy! – Su-chan, egy pár perc múlva itt vannak Haruka-sanék.
- Rendben. – bólintottam.
- Ha éhesek vagytok egyetek nyugodtan, valami.. rendes kaját.. – mondta az előttünk lévő csokikat nézve.
- Tetszik kérni? Robbanó cukor is van benne. – mondta Oikawa mire a szám elé kaptam a kezem, hogy nehogy hangosan felnevessek.
- Nagyon aranyos vagy Oikawa-kun, de nem kérek köszönöm. – mosolygott anyu. A csengő hirtelen megszólalt, mire anyu kiment a szobából.
- Vendégeitek jönnek? – kérdezte Oikawa.
- Hm? Nem egészen. Haruka-san apukám testvére újra férjhez megy, és most mutatja be a szüleimnek a pasast.
- Oh, értem. Akkor azon az esküvői képen Haruka-sannal voltál? A mosolygós, nagylelkű lány.
- Örülnék ha nem stírölnéd a családi fotókon Haruka-san melleit. De egyébként igen, ő az.
- Bocs.. Öhm.. És ez egyébként nálatok hogy működik?
- Mármint mi?
- Hát a.. szóval, ha meglátsz egy gyönyörű, nagymellű lányt, akkor téged az hidegen hagy?
- Igen.
- És ha egy deszka lányt?
- Az is. Ha nincs a lába közt semmi akkor nem igazán érdekel. – mondtam ki őszintén.
- Értem.. – motyogta. – És rólam mit gondolsz? – kérdezte mosolyogva.
- Hogy egy idióta vagy.
- Kösz. Ez kedves. – motyogta. Halványan elmosolyodtam.
- Ne aggódj, nem vagy az esetem. Mármint azt elismerem, hogy jól nézel ki, és meglepő, de tudsz kedves lenni, de..
- Neked Daichi az eseted. – fejezte be a mondatom mire bólintottam. Felé pillantottam. Mosolyogva nézett rám. – Csak hallani akartam, hogy jól nézek ki. Bár mondhattad volna kicsit részletesebben is milyen elvetemültem szexy vagyok, de ennyivel is beérem. – vont vállat mire hangosan felnevettem és a vállába boxoltam.
- Vicces vagy. Te meg az elvetemülten szexy. Ez jó. – tettem úgy mintha csak viccnek hinném. Valójában tisztában vagyok vele mekkora egója van. Oikawa kérdőn nézett rám.
- De hát az vagyok! – mondta én pedig tetetett meglepettséggel fordultam felé.
- Várj, te azt komolyan mondtad?
- Igen!
- Hűűű.. – néztem rá őőőszinte meglepettséggel.. na persze.
- Most miért? Nem vagyok az? – kérdezte teljesen kétségbe esve.
- Inkább gyerekesnek mondanám.. – gondolkodtam el.
- Persze! Mert Daichi olyan dögös, mi? – kérdezte sértetten.
- Természetesen. Az izmos hasa, és a rövid, barna haja, meg az a kedves mosolya. – áradoztam. – De nem csak Daichi dögös. Ott van például Ushijima Wakatoshi. Eszméletlen szexy a sportújságokban. – tettem hozzá, mire teljes letargiába zuhant.
- Ushijima... most komolyan?.. – tök jó őt szívatni. Az ajtó kinyílt és anya lépett be. Haru-kun berohant anya lába mellett és rám ugrott.
- Suu-nii! – ölelt vidáman én pedig mosolyogva simogattam meg a hátát.
- Csak későn jövünk, majd lefektetnéd kérlek? – kérdezte anya mire csak bólintottam.
- Bízd csak ide.
- Köszönöm. Viszlát Oikawa-kun. – biccentett a meglepett Oikawának is majd elment.
- Suu-nii, képzeld, beválogattak a csapatba! – mesélte Haru lelkesen.
- Tényleg? Gratulálok, nagyon ügyes vagy. – borzoltam össze a haját mosolyogva amin hangosan nevetett.
- Suga-chan! Daichi hív! – szólt közbe hirtelen Oikawa mire ijedten kaptam felé a fejem. – Csak vicceltem. – mosolygott vidáman én pedig dühösen rúgtam oldalba. – Itte! – dőlt ki.
- Suu-nii, ki ez srác? Egy barátod? – kérdezte Haru.
- Dehogy. Csak egy zavaró ismerős.
- Hé! Ne nevezz zavarónak!
- Hmm... - nézett rá Haru nagy szemekkel, mire Oikawa mosolyogva intett neki.
- A nevem Oikawa Tooru. Nagyon örülök.
- Suu-nii, ennek a srácnak miért van ilyen nagy feje? – kérdezte én meg visszatartott nevetéssel figyeltem az ismét letargiába zuhanó Oikawát.
- Nem tudom. Genetika.. talán..
- Ne fogadd már el ilyen egyszerűen amit mond! Nincs is nagy fejem!
- Nahát, még hisztis is. – mondta Haru én pedig gondterhelten bólogattam.
- Olyan gonoszak vagytok velem T-T – mondta Oikawa és szinte már láttam ahogy sír. Hangosan felnevettem.
- Nincs nagy fejed, csak viccelünk.
- Én nem. – mondta Haru komolyan.
- Mi? Komolyan mondtad? – lepődtem meg. Oikawa még jobban a sírás szélére került.
- Nyu.. nyugi Oikawa-san! A fejed teljesen átlagos méretű!
- Átlagos?! Átlagos vagyok?! – ne már, hogy ezen is megsértődik?
- Nem! Nagyon jól nézel ki! Hogy is fogalmaztad? Öh.. Nagyon szexy vagy! – tartottam fel mutató ujjamat.
- Tényleg így gondolod? – kérdezte lebiggyesztett szájakkal és kiskutya szemekkel, amik úgy ragyogtak, hogy szinte már megvakultam tőle.
- Ühm.. Igen. Úgy gondolom. -.- – motyogtam, mire egy önelégült mosoly jelent meg az arcán. Micsoda színjátszás volt ez az imént? Teljesen átvert.. Oikawa büszkén állt fel a földről.
- Látod Haru-chan? Még a te Suu-niid szerint is oltári dögös vagyok.
- Nem tehet róla hogy sz*r az ízlése. – vont vállat Haru
- Haru! Hogy beszélhetsz így! Csapj a szádra!
- Bocsánat.
- Nem úgy nézel ki, mint aki sajnálja..
- O-chan! Gyere ki velem focizni! – pattant fel az ölemből Haru.
- Focizni? Oké. – bólintott rá Oikawa, csak pár pillanattal később jutott el a tudatáig, hogy is szólította őt Haru. – Ne hívj így! Gonosz törpe!
- Gyerekes öregember!
- Na várj csak, úgy lealázlak, hogy sírva futsz hazáig.
- Kétlem, hogy képes lennél rá. – fölényeskedett Haru. Mégis kitől tanulta ezt? Az ágyam alá néztem és kiszedtem a focilabdát. Leállíthatnám őket, de nem akarom.
- Itt a labda. – tartottam fel kettejük közt. Oikawa kikapta a kezemből a labdát és kiindultak az udvarra. Oikawa tényleg baromi gyerekes..
***
- Elfáradtaam! – nyafogott Oikawa a földön fekve. Haru az ölemben feküdt és már egy ideje aludt.
- Végül egész jól elvoltatok. – mosolyogtam.
- Ja.. Aranyos kölyök. Már amikor nem sérteget. Vajon kitől tanulta ezeket?
- Biztos egy csoporttársa. – vontam vállat.
- Most, hogy mondod.. Takerou is vele egy idős és ő is elég pimasz.
- Takerou? – kérdeztem vissza meglepetten. Oikawa a könyökén támaszkodva nézett rám.
- Igen. Az unokaöcsém.
- Nem is tudtam, hogy van unokaöcséd.
- Nem mintha én tudtam volna Haru-chanról. – ott a pont. A telefonom rezegni kezdett, mire kérdőn vettem elő a zsebemből. Daichi. Haru szuszogó arcára néztem, majd a kíváncsi Oikawára.. Nem tudok kimenni, mert akkor felébresztem Harut.. Rámentem a hívás fogadására és a fülemhez emeltem a készüléket.
- Szia Daichi. Mindjárt vissza hív... - kezdtem de közbe vágott.
- Mindjárt ott vagyok nálatok.
Ijedten fordultam Oikawa felé, aki értetlenül biccentette oldalra a fejét. A vonal megszakadt, még csak ellenkezni sem tudtam az ellen, hogy Daichi ide jöjjön.
- Mi történt? – kérdezte Oikawa.
- A szekrény.. – hajoltam kicsit előrébb és elszántan bámultam rá, hátha érti ennyiből, hogy mit is akarok mondani.
- A szekrény? – kérdezett vissza.. Miben is reménykedtem? Hallottam a bejárati ajtó nyitódását.
- A szekrénybe, most! Bújj el! – suttogtam idegesen, mire elkerekedett szemekkel nézett rám. – Isteneem. – nyavalyogtam és nem törődve az alvó Haruval felpattantam, hogy ki siethessek a szobából. Daichi már le is vette a cipőjét és mosolyogva intett. Mi francért jött ide?! Pont most! – Daichi, mi szél hozott? – mosolyogtam rá kedvesen.
- Elfáradtam.. – sóhajtotta gondterhelten és a szobám felé lépkedett. Gondolkodás nélkül kaptam el a karját, mire meglepetten fordult felém.
- Haru-chan.. alszik.. – motyogtam.
- Oh.. Értem. – változtatta meg az úti célját és sarkon fordulva a konyha felé vette az irányt. Megkönnyebbülten felsóhajtottam és utána mentem.
- Teát? – kérdeztem jó vendéglátóként. Daichi csak bólintott így a kancsóhoz léptem és töltöttem neki egy bögrével. Mivel hidegnek találtam, kicsit rámelegítettem a mikróban és csak ez után ültem le vele szemben. – Milyen volt a vak randi? – kérdeztem udvariasan, bár őszintén szólva csak egy dolog érdekelt. Mi történt Daichi és a lány között, akivel randizott?
- Unalmas volt. A plázában bolyongtunk, aztán megnéztünk egy filmet, végül ettünk egy családi étteremben. Jobb lett volna, ha te is jössz. Talán tetszett volna az egyikük. – ja.. Az egyikük.. Aki te vagy..
- Értem. Tehát nem maradtam le semmiről. – hagytam figyelmen kívül utolsó mondatait.
- Bár az egyik lány egész.. aranyos volt. – gondolkodott. – Megadta az e-mail címét is meg a telefonszámát. – forgatta kezei közt a telefonját. A készüléket néztem amit most legszívesebben ripityára törtem volna, hogy esélye se legyen felhívni őt vagy írni neki.
- Az jó, nem igaz? – mosolyogtam kedvesen. Most úgy legyilkolnék pár szerelmes párt a szatír pisztolyos csókával..
- Végül is nem rossz.. Holnapra tervezel valamit? – NANÁ! Végigbőgöm a napot!
- Megígértem Shinohara-sannak, hogy elmegyek a munka helyére. – füllentettem, bár valóban el akartam menni a bárba másnap. Daichi halkan felsóhajtott.
- Értem.. Tehát nem érsz rá.. – mondta én pedig arcát tanulmányozva elmosolyodtam.. Szerelmes szív félre ért minden mozzanatot, tudom, de jó eljátszani a gondolattal, hogy azért szomorú, mert nem találkozunk holnap.
- Miért kérdezted?
- Anya már egy ideje öldököl, hogy menjek el vele abba a kávézóba ahol az a jóképű nem tudom kicsoda dolgozik. De nem akarok menni, téged meg úgy is bír. És te jobban bírod az ilyen helyeket mint én.
- Seggfej. – csúszott ki a számon.
- Hm? – pillantott rám kérdőn, gondolom nem hallotta.
- Menj el vele. Remélem halálra kínoz majd. – duzzogtam, mire zavartan vakarta meg a tarkóját.
- És ha azt mondom, hogy sütit is árulnak?
- Akkor sem megyek! Attól, hogy nem mutatom ki, még nem azt jelenti, hogy szeretem az olyan kávézókat ahol jóképű pasik szolgálnak fel és tele van nőkkel a hely. – csattantam fel. Bazi kellemetlen bemenni az ilyen helyekre. Nem a pasik miatt, azok tényleg wow, de az a rengetek nő.. Csacsognak, össze suttognak, kuncognak és kacérkodnak..
- Jól van, bocsi, csak gondoltam talán szívesen mennél. – veled talán elmennék, de hogy lepasszolj az anyádnak.. Ez már szemétség..
- Későre jár, jobb lenne ha haza mennél pihenni. Holnap kávézóba mész anyukáddal. – röhögtem gonoszul.
- Szívtelen. – aki mondja.
- Meglehet. Még fel kell ébresztenem Harut hogy megfürödjön, aztán lefektetem aludni. Megvárod, vagy..?
- Megyek. Csak beugrottam. – tápászkodott fel.
- Ki kísérlek. – álltam fel én is. Mikor kiléptünk a folyosóra csattanást hallottunk a szobából. Daichi meglepetten nézett a szobaajtómra. – Haru biztos felébredt.
- Ühm. – bólintott majd.. benyitott!!! Ijedten fordultam el és temettem arcomat tenyerembe. Most van végem. Rám fog ragadni hogy az ellenséggel haverkodok, ráadásul Pont Oikawával..
- Daichi-san, konbanwa. – köszönt Haru.
- Konbanwa Haru-kun. – hallottam meg Daichi kellemes hangját amiből le tudtam következtetni, hogy mosolyog. Át pillantva Daichi válla felett, könnyű volt felmérni a helyzetet.. Oikawának ugyanis nyoma sem volt.. – Oh.. – kapott észhez Daichi mire kicsit ijedten néztem rá. – Ezt neked hoztam. – mosolygott rám és felém tartott egy kis szatyrot.
- Öhm.. Köszönöm.. – vettem el.
- Na, akkor megyek. – lépett a cipőjéhez és gyorsan bele dugta a lábait.
- Oyasumi (Jó éjt) – néztem rá kicsit megszeppenve. Egyrészt a villám látogatás, másrészt az ajándék miatt.
- Oyasumi. – mosolygott még rám, majd ki lépett az ajtón. Szinte érzem ahogy a szívem dobog. Dübb-dürübb..
- Suu-nii.. O-chan miért mászott ki az ablakon? – kérdezte Haru álmosan mire kerek szemekkel bámultam rá.
- Az ablakon?! – kérdeztem mire bólintott. – Öhm.. – gondolkoztam, majd az őszinteség mellett döntve, lehajoltam hozzá és bizalmasra véve a figurát a vállára tettem a kezem. – Figyelj csak Haru, ugye tudod, hogy O-chan és én nem egy suliba járunk.
- Ühüm.. – bólintott.
- Tudod ő egy röplabdás ellenfelünk. És nem lenne túl szerencsés ha a csapattársaim megtudnák, hogy vele barátkozok. Tehát ne mond el senkinek, rendben? – kérdeztem mosolyogva.
- Suu-nii bajba kerülne, ha megtudnák? – kérdezte szomorúan pislogva.
- Igen.. Nagy bajba kerülnék. – bólogattam szomorúan.
- Suu-nii...
- Igen?
- Én megtartom a titkod. Nem akarom, hogy bajba kerülj. – ölelt meg amin elmosolyodtam.
- Köszönöm Haru. – engedtem el egy megkönnyebbült sóhajt.