Sugawara már cirka két éve sejti, hogy meleg. Ez akkor tudatosult benne, mikor legjobb barátja iránt mélyebb érzéseket kezdett táplálni. Azonban mindent felkavar, mikor Oikawa rájön a titkára..
Viszont egy kissebb ˝baleset˝miatt Oikawának esti száll...
Ops! Esta imagem não segue nossas diretrizes de conteúdo. Para continuar a publicação, tente removê-la ou carregar outra.
Döbbenten néztem Oikawára de mikor Daichi újra ütésre emelte az öklét, dühösen kaptam el, hogy ezzel magamra irányítsam figyelmét. Rá akartam ordítani.. Számon akartam kérni a viselkedéséért, de.. De mikor a szemembe nézett minden szó a torkomon akadt. Az a düh, az a csalódottság, az a rideg és undorodó pillantás amit nekünk szánt.. Bár a szavak nem jöttek ki a torkomon, a testem tudta mit tegyen. Mikor ugyanis Daichi elrántotta szorításomból a kezét és újra Oikawa felé lépett, egy lépéssel közéjük férkőztem. Daichi résnyire nyitotta ajkait és hol a mögöttem álló Oikawára, hol pedig rám pillantott.
- Te.. és ő? – kérdezte mintha még csak most fogná fel teljesen. Csak bólintani tudtam, mire gúnyosan felnevetett és egy pillanatra elfordult tőlünk, hogy rendezze a gondolatait. Oikawa felé fordulva aggódón vettem szemügyre szája szélét ami kicsattant az ütéstől, és elég csúnyán vérzett.
- Jól vagy? – kérdeztem kissé rekedtesen.
- Sokszor megütnek.. Kibírom. – nyugtatott meg, bár ő sem tudta leplezni hogy mennyire ideges.. Óvatosan érintettem meg a seb melletti érzékeny bőrt, mintha csak azt remélném, hogy ezzel valamelyst enyhítem a fájdalmat.
- Sugawara! – rémülten húztam vissza a kezem és elkerekedett szemekkel néztem Daichira. – Tooru. Fordulj fel a homokos hajlamaiddal együtt. – morogta majd elkapta a csuklómat és nagyot rántott rajtam, így csak egy bocsánatkérő pillantással tudtam elbúcsúzni Oikawától, miközben Daichi néha rám szólt, hogy szedjem a lábaimat. Ez annyira kínos.. Rendben, tudtam hogy egyszer majd színt kell vallanom, de ezzel még várni akartam.. Minimum addig amíg a szüleim előtt fel nem vállalom, hogy homoszexuális vagyok, és van egy pasim..
- Na végre itt vagytok. – fogadott minket Ukai a busz mellett, de mikor észre vette Daichi dühös lépteit és szokatlanul ijesztő auráját.. – Suga.. – kapta el a karom mielőtt én is felszálltam volna a buszra. – Mi baja?
- Ha én azt tudnám. – nevettem kínosan majd felléptem a buszra és elindultam Daichi felé. Egy pillanatra megtorpantam mellette és hátra pillantottam. Van elég szabad hely, nem muszáj megkockáztatnom, hogy az út alatt kinyír míg mellette csücsölök, ugye? Na akkor ezt meg beszéltük. Már épp elindultam hátra mikor elkapta a karomat és az ölébe rántott, pontosabban az ablak melletti ülésre. A fejem nagyot koppant az üvegen, míg a lábaim Daichi ölében alkalmatlankodtak.. Asahi halálra váltan nézett ránk, és jobbnak látta ha eliszkol hátra. Az a gyáva nyúl! – El mondanád, hogy mi bajod? – morogtam dühösen, ugyanis a fejemet ért kisebb koccanás a busz ablakával, eléggé kizökkentett a ˝Daichi ijesztő ha dühös˝ gondolkodásomból, egészen át a ˝Mi baja is van tulajdonképpen?˝ kérdésemig.
- Fogd be.. – motyogta az orra alatt és lelökte lábaimat az öléből. Duzzogva vettem elő a telefonomat, hogy lekössem magam valamivel, de ekkor Daichi elvette tőlem a kütyüt és pofátlanul belement a hívó listámba.
