- Olyan sokszor elhangzik az a kérdés, hogy hogy vagy? , nem igaz? De soha senki nem add igazán őszinte választ rá... – jegyezte meg Beleth az íróasztalomon ülve.
- Miért, ha most megkérdezném, mit válaszolnál? – a szófán ültem és a cipőmet bámultam.
- Azt mondanám, hogy nagyon jól vagyok. – mosolygott rám elégedetten. – Nagyon várom a délutánt.
- Miért? Mi lesz akkor?
- Bemutatót tartunk a gyerekeknek. Eljössz? Elvihetlek.
Haboztam.
- Nem tart sokáig és hidd el, már csak miattam is megéri eljönnöd!
Nem akartam mondani neki, hogy éppenséggel ez a baj.
- Azt hiszem én ebből kinőttem. Már majdnem mindent tudok...
- Szülők is jelen lesznek. Ne úgy vedd ezt mint egy D.A.D.A órát...
- Milyen órát?
- D.A.D.A óra... nem emlékszel az unalmas, ne drogozz órákra?! Jaj ne nézz már így rám! Dohányzás – Alkohol - Drog – AIDS...
- Szuperül hangzik... - húztam el a számat.
- Amúgy nagy hülyeség az egész. Benne vagyok a szervező brigádban és kicsit feldobtuk a programot. Az unalmas D.A.D.A óráknak vége... mert én vagyok az ötlet gazda... és meglátod, nagyon fogod élvezni. Lassan mennem kell, de adj neki egy esélyt...
- Nem tudom, tényleg nem tudom... Már általános iskolában sem vonzott, hogy ha egy azon tűt használunk écesek leszünk...
- Ez más. – és Beleth hangjából kivettem, hogy megsértődött. – Ha meggondolnád magad, akkor várlak a parkolóban. A 24 –es helyen parkolunk. Egyre gyere oda...
- Ne várj rám túl sokat. – búcsúztunk el egymástól.
Beleth ezen a héten majdnem minden nap bejött és kicsit beszélgettünk. Nem nagy dolgokról, általánosságokról. Mesélt arról, hogy ha lenne, ideje mit nézne meg. Elmenne moziba és tervbe is van véve egy film, de a barátainak mind más a beosztása... S kivettem a szavaiból ő még a szabadidejét is itt bent az őrsön tölti. Ez lett a családja neki.
Nem beszéltünk komolyabb dolgokról vagy arról, hogy mikor hova kellett mennie neki. Kerültük mind a ketten ezt. Én azért, mert nem akartam belelátni a lelkébe és magamban sebeket tépni fel. A hűségem ingatag lábakon állt. S hogy Beleth miért nem beszélt ezekről, nem tudtam kitalálni. Talán megérezte, hogy nem szabad túlságosan közelednie.
Anna valamivel dél előtt hívott fel.
- Szia, hogy vagy? – kérdeztem tőle vidáman.
- Köszi, jól vagyok! – de a hangja kicsit szomorúan csengett és eszembe jutatta Beleth kérdését. – És te?
- Meg vagyok, csak nagyon hiányzol. – igyekeztem meggyőzni erről magamat és őt is. De az volt az igazság, hogy elutazása utáni első hét tényleg maga volt a pokol. A második hét is rossz volt, de már a magány annyira nem zavart és ez a harmadik hétre kinőtte magát oda, hogy szerettem egyedül lenni.
- Te is nekem. – egyikünk hanga sem volt őszinte. Anna szerette volna elhinni, de azt hiszem akkor nem igazán sikerült neki. – Hogy telnek a napjaid?
- Annyira nem izgalmasan... Ma elhívtak egy ilyen Dohányzás – Alkohol - Drog – AIDS... bűnmegelőzési programra...
- Elmész rá?
- Nem is tudom... annyira nem vonz a dolog.
- Mozdulj ki! Ne légy ennyire magányos! – és Anna hangja feloldódott. A kezdeti feszültség kiveszett belőle és most már kellemesebb, bizalmasabb hangszint ütött meg. – Legalább emberek között leszel, nem pedig a négy fal közé bezárva. Kong még az irodád?
- Mi az, hogy... Filmet nézek, olvasok és magammal beszélgetek... - kuncogtam. – Hiszen tudod, az orvos s betegét csak a fehér köpeny különbözteti meg!
- Komolyan mondom, Lenke! Mozdulj ki! Menj és aztán számolj be arról mi minden veszély leselkedik a gyerekekre... s mi miből maradtunk ki... Bár lehet felnőtt fejjel még elindíthatom bűnözői karrieremet!
- Igen is! – és bár nem látta, tisztelegtem neki.
- Mi újság azzal a homofób barátoddal? – kérdezte vidáman és hírtelen gombóc ült a torkomba... Mi van vele?
- Hát, meg van. Tudod, elereszti a szokásos meleg vicceit... Nem nagyon szoktam közéjük ülni, ebédelni, mert elég kellemetlen a társasága... Mind olyan otrombán nevetnek ezeken...
- Te szegény! – kacagott Anna. Kellemes volt hallani az életvidám csengést. Azonban egy férfi hangja megzavarta.. – Ne haragudj, de mennem kell... Este még felhívlak. Csók édes! – és a választ meg sem várva letette.
Az ebéddel nem mondtam igazat, bár tény, nem szerettem közéjük ülni. Beleth társasága kedves volt, szívesen beszélgettek, de esetlenek voltak. Szóba került az időjárás, a parkolás és egy két film néha, de alapvetőleg olyan dolgokról csacsogtak egymás között, amiket ők érthettek s nem egy kívülálló. Nem volt olyan rossz a helyzet, mint anno tini korunkba... de itt is csak azt éreztem, hogy engem és ezeket az embereket csak Beleth köt össze. Semmi más. Így inkább kerültem a társaságukat és egy héten csak kétszer ültem közéjük, sok munkára hivatkozva. Ültem és vártam, hogy elcsípek-e valami futó megjegyzést arról, hogy mivel találkoztak szembe. De valahogy ilyesmi soha nem került szóba, de az is lehetett, hogy előttem nem akartak erről beszélni, mégis csak dili doki voltam.
Késve értem le a parkolóba, ahol még egy kellemetlen dologgal kellett szembe találnom magam. A parkoló számozását egy gyermek festhette fel, hasraütésszerűen a betonra, mivel semmiféle logikát nem tudtam kivenni a számok sorából. Az ötödik parkoló hely mellett a nyolcvanadik állt és a huszonhármas. Kétségbe esetten néztem körbe... így soha nem fogom megtalálni őket...
A kóválygás helyet inkább lesétáltam a portáshoz.
- Gyalog jött? – nézett rám az öreg.
- Nem tudja, hogy merre van a huszonnegyedik parkoló hely?
Megvakarta a fejét, kissé kimeresztette a szemét. Nagyon keresett valamit. Felemelte a kezét és elmutatott balra, majd leengedte és komótosan megrázta a fejét.
- Nem.
- Azt véletlenül nem tudja, hogy....
- Nem. – vágott a szavamba. – Ha keres valakit, akkor vagy tudja hol áll, vagy annyi... Kimehet a másik oldalt is.
Megsemmisülten álltam. A másik kijáratra nem is gondoltam csak a főkapura. Lázasan törni kezdtem a fejem, hogy ha az ablakból láttam, hogy hol száll be Beleth a kocsiba akkor talán be tudtam volna lőni, hogy merre is lehetnek. Azonban abban sem voltam már biztos, hogy az ő kocsijuk volt-e az amibe beült vagy csak egy itteni barátjáért.
- Még várok egy kicsit itt.. – motyogtam a férfinak, hogy mondjak is valamit, bár szemmel láthatóan nem igazán érdekelte, hogy én mit csinálok. Visszavonult a portás lakba és tovább nézte a tv-t. Kellemetlen volt ott állni, de nem akartam elmenni sem. El kellett volna kérnem a telefonszámát Belethnek... de nem mertem.
- Hej! – törte meg a némaságot egy ismerős hang. Beleth volt az.
A portás kidugta a fejét és mogorván meredt a hang irányába. Beleth a kocsi hátulján állt és integetett felém.
- Elmebeteg. – jegyezte meg a férfi és visszatért szokványos helyére. Elharaptam egy viszlát -ot és megkönnyebbülve mentem oda Beethhez. A volán mögött már ott ült András, morogva állítgatta a rádiót.
Beleth vidáman leugrott a földre és kinyitotta nekem az ajtót. András mellé ültetett s ő maga hátul heveredett el.
- Nem szabályellenes így utaznod? – kérdeztem tőle.
- Meg lehet. – vont vállat. – De nem rég ebédeltem s ilyenkor utána szeretek egy kicsit elnyúlni. Olyan meleg van ma... Milyen meleg lesz majd a sátor alatt... Kint leszünk a szabadban egy sátor alatt... Úgy képzeld el mint egy zsúr sátort csak lelátó ülések vannak a három oldalán. Meg egy roncs kocsi...
- Roncs kocsi?
- Igen. – gurultunk ki a rendőrség épületéből. – Ez ahhoz, kell, hogy az ember hitelesebb legyen. Ki nem állhatom a portást... szerintem félkegyelmű. – jegyezte meg Beleth, ahogy elhagytuk a portás kis bódéját és fordultunk ki a főútra.
Nem akartam oda mondani neki, hogy az öreg is ezen véleménnyel van csak pont Belethről. Inkább hallgattam és az utat néztem. Most utaztam életemben először rendőr kocsiban. Csak azért volt izgalmas ez az egész, mert egy fegyveres szerv autójában furikáztam. Mások a börtön vagy az őrs felé robognak a hátsó ülésen... én pedig büntetés nélkül.
Beleth nem csacsogott többet. Becsukta a szemét és kissé hangosabban szuszogni kezdett. András a visszapillantóba nézett. A tekintetett szeretett teljes volt, ahogy végig mérte az alvó lányt. Ez a pillantás megzavart.
- Mióta ismeritek egymást? – kérdezte a férfi.
- Nem is tudom. – sóhajtottam fel és kibámultam az ablakon. – Kissé bonyolult ez az egész.
András bólintott úgy, mintha mindent értene.
Kimentünk a városból. Elhagytuk a házakat, a természet lágy ölére keveredtünk ki. A fák lombkoronái alatt egy kissé kihalt pusztaság emelkedett ki. Kopár, száraz füvön egy rakásban kis buszok és autók parkoltak. Egy pavilon sátor is állt a rét közepén, három oldalán felállított vas kilátó székek sorakoztak lépcsőzetesen. Egy – két fiatal lézengett, rendőrök terelgettek mindenkit a helyére. A kocsi motorja leállt és abban a pillanatban Beleth is felébredt és kipattant a járgányból.
- Istenem, de vártam már! – nyújtózkodott ki elégedetten.
Andrással hozzá képest nagyon is reumásan szálltunk ki.
- Erre. – mutatta nekem az utat a férfi és a sátor bejáratához mentünk. Sokan köszöntek oda nekünk, amire legtöbbször egy kurta fejbiccentés volt a válasz.
- Középen, fent a legjobb a kilátás... de ha itt elől maradsz az sem gond. – mutogatott Beleth minden létező irányba. – Vagy jobbra, vagy balra... de szerintem a közép felső a legjobb...
- Te?
- Egyelőre nekem itt kell maradnom középen. Én viszem a műsort. – mosolyodott el. – Úgyis mi viszünk haza!
Kissé esetlenül elindultam a középső kilátó felé. A diákok zümmögtek, zajosak voltak és hangosak. Élvezték, hogy nem kell az iskolapadban gubbasztaniuk. Esetlenül ültem le egy fiatal lány mellé. Ahogy rápillantottan szörnyen öregnek éreztem magam, mintha a fiatalságom eltűnt volna. Bár Beleth elvesztésével én is megrekedtem egy szinten csak hozzá vénültem a lelkiállapotomhoz. S most, hogy itt volt, furcsa mód kezdtem megint érezni a fiatalság lángját. Sőt egyik nap még nosztalgiázva néztem meg tini korom kedvenc sorozatait...
- Hölgyeim és uraim! – mutatkozott be egy erős férfihang és a roncs autóra egy fiatal rendőr állt fel. – Kis türelmüket kérjük! Csak át kell kutatnunk a beérkezőket.
Hat rendőr bukkant fel, hat gyönyörű kutyával. Az egyenruhások sorban végig járták a lépcsőket, átszagoltatva mindenkit. A tömeg elhallgatott és izgatottan figyelték az állatokat.
- Amit most láttok és tapasztaltok az a kutyás egységünk! – hallatszott a rendőr hangja. - A kutyák túlnyomó többsége járőr kutya azonban vannak speciális kiképzésűek is. Drogkereső kutyákat hoztunk el a mai bemutatóra. Kissé bizarr lenne, ha a hullakeresőkkel parádéznánk... vagy a robbanószer keresőkkel... mert egyik sem lenne túl jó élmény ha eredményes lenne a keresés...
Az egyik sorban az egyik eb célirányosan elindult egy harmincas férfi felé. Az illető kissé feszengve ült, majd felpattant és igyekezett leszaladni a lépcsősoron. A tiszt, akinél a kutya jelzett egyetlen egy parancssorral a menekülő után indította az állatott. A férfi akár mennyire is ügyes volt leterítette áldozatát. Nem sokkal később már nézhettük, ahogy letartoztatják, és motozás közben előkerül egy kisebb tasak kábítószer.
- A kutyák szaglása 400 –szor olyan érzékeny, mint a miénk. – konstatálta tovább a tiszt a bemutatót. A kutyás szakasz visszatért a porondra és felsorakozott. – Sőt hamarabb észreveszi a nem kívánatos, lesben álló kétes alakokat is. Milyen jól jön, mikor egy elhagyott épületbe kell bemerészkedni... S ki tudja mi vár ránk a következő szobában az ajtó mögött...
Élvezettel néztem a kutyás rendőrök bemutatóját, miközben egyre csak a sátor kijárata felé néztem. Nagyon vártam Beleth produkcióját. Kíváncsi voltam, hogy dolgozik... Mit hogyan tesz és mond. Olyan lesz, mint a kantinban vagy olyan arcát mutatja, meg amit még nem láttam? Azonban kicsit csalódnom kellett, mert a kutyák után egy csoport fiatal bukkant fel, kissé tántorogva. A hangulat megváltozott, a legfrissebb disco zene dübörgött a hangfalakból. A srácok szemmel láthatóan azt imitálták, hogy részegek és haza készülődnek. Távolban lehetett hallani a zenébe rejtett templom harang, négy tompa zúgását.
- Menjünk már haza! – nyafogta az egyik lány és sűrűn az órájára nézett.
- Csak még kicsit kijózanodok. – dőlt a kocsinak az egyik srác és a lányt magához húzta.
- Szólj, ha jobban vagy... - jegyezte meg az egyik fiú és az ujján pörgette a kulcsot.
- Nem kellene taxit hívni? – akadékoskodott az a lány, aki az óráját figyelte.
- Miért is? – vonta fel a szemöldökét az a srác aki a kulccsal babrált.
- Csak mert... - és a lány elgondolkodva nézett a háta mögé.
- Az az egy két pohárka mit számít! – szólalt meg a másik lány. – Fanni ne nyafogjál már... Mehetsz taxival, ha akarsz... vagy gyalogolj haza... vagy várd meg az első járatot... Csak kussolj és ne nyavajogj itt.
Fanni nevű összerezzent. Nem szólt semmit sem csak döbbenten meredt a barátnőjére.
- Na? – kérdezett az vissza indulatosan. – Mi lesz?
Fanni állt egy darabig majd megszólalt.
- Szerintem én busszal megyek. Jó éjszakát... - azzal megfordult és elindult vissza fele. Mellette egy fiú és egy lány szaladt el. Lihegve mentek oda a kocsihoz.
- Figyelj, van még hely?
- Jönni akartok? – kérdezte a sofőr, de a másik lány közbevágott.
- Van, most szabadult fel... De benzin költséggel be kell szállnotok. Egy ezres lesz fejenként.
A másik kettő nevetve dobta a lányhoz a pénzt.
- Tibi vagyok ő meg Andi... - mutatkozott be a két gyerek.
- Zalán. – és egy percre sem hagyta abba a kulcs pörgetését.
- Zsolt. – mutatkozott be a harmadik fiatal. – Ő pedig a barátnőm Lina.
Lina bájosan mosolygott feléjük a pénzt szorongatva.
- Szálljatok be. – szólalt meg Zalán és beült a kocsiba.
Az autó szép volt... kellemes érzés volt ránézni és biztonságot nyújtott. A gyerekek mind beültek, felhangzott a motor hangja. A szél süvítése. A vidám hangok.
- Gyorsabban!
- Előzd meg azt!
- Nem kellene... - egy gyenge hang....
- Ne bomolj! Üres az út, mit parázol már!
Egy másik kocsi bukkant fel és egyenesen a fiatalok felé gurult. Hírtelen egy éles sikoly, kocsikerék vészterhes fékhangja és egy robbanás. Egy pillanat alatt a kocsi motorháztetője lángolt.... A kocsiból nyöszörgés hangzott fel... A levegő megfagyott.
S abban a pillanatban Beleth jelent meg.
- Most álljunk meg egy percre. – szólalt meg. – Tudjátok hány évesek a kocsiban ülők? Nem sokkal idősebbek nálatok. – azzal oda sétált a kocsihoz. – Valaki kihívta a rendőrséget, hogy baleset történt. Mi még semmit sem tudunk. Beszállunk az autóba és a helyszínre megyünk.
Azzal begördült két rendőr kocsi.
- Velünk tart két mentő és egy tűzoltókocsi.
Azok is a terembe faroltak.
Beleth színpadiasan benézett az ablakon.
- Tudjátok, ilyen esetekben teljes útzárra van szükség a sebesültek kimentése miatt és a nyomrögzítés végett. Fontosabb a karambol okainak kivizsgálása és a felelősség megállapítása, mint a közlekedés folytonossága... Van azonban olyan esett mikor a baleset elszenvedői zavart viselkedésükkel akadályoznák a forgalmat és veszélyeztetnék a saját és mások testi épségét.
A kocsi ajtaja kinyílt és kiborult belőle az egyik lány. Négykézláb kúszott messzebb majd felállt és elkezdett remegve ide-oda menni. Jöttek a rendőrök és a mentősök, tűzoltók, megvizsgálták a bent szorultak és a roncsot.
- Senkinek sem könnyű. – szólalt meg Beleth. – Sem annak, aki elszenvedte a balesetet sem annak, aki kijön rá. Látni a holtesteket majd értesíteni a hozzátartozókat. Napról napra szembesülni azzal, hogy az élet egy pillanat alatt véget ér... De lássuk csak, mi történik...
Az égő autót eloltották a tűzoltók, majd szétfeszítették a roncsokat, hogy hozzá férjenek a sebesültekhez. A tűzlovagok helyét a mentősök vették át, akik kiemelték a súlyos sérülteket. A járőrök pedig elkezdték felvenni a helyszíni szemlét.
- A két kocsiban összesen kilencen utaztak. Az egyikben öt fiatal, a másikban egy család. – tolmácsolta Beleth a rendőrségi jelentést. - Nézzük, meg mit gondolnak ők a történtekről... Azok akik még élnek...
Beleth oda lépet az egyik lányhoz, azt hiszem Linához.
- Nem értem... - rebegte a lány, zavartan nézett jobbra - balra. – Üres volt az út... Nem volt sehol senki... egyszer csak... Én nem tehetek róla... én csak utaztam... Ők... ott a kocsiban... ők ...
Beleth arrébb lépet és a lányt beültette az egyik mentőautóba, majd a hordágyhoz lépet ahol a sofőr feküdt.
- Nem ittam sokat... Csak egy – két pohárkával. Ez nem bűn... miért lenne az? Üres volt az út... senki nem volt sehol, jobban megnyomtam a gázpedált... szabadok voltunk... mindent megtehetünk. Fiatalok vagyunk... az ilyesmi olyan távol áll tőlünk... mi örökké élünk...
Beleth csak intett, hogy vigyék tovább a fiút. A kocsihoz lépett és behajolt.
- Én mondtam, hogy álljanak meg... Bekötöttem magam, mert féltem... - suttogta egy gyenge hang. – Haza akarok menni... haza akarok menni... anya... apa... én nem akarok meghalni... Én nem tehetek róla... - sírt Tibi. – Azt hittem... nem is tudom mit hittem... nem látszott ittasnak... Én csak nem akartam várni a buszra... Istenem... kérlek... én nem akarok meghalni...
Beleth arrébb lépet és hagyta, hogy a mentősök kiemeljék a lányt a kocsiból és elvigyék. A másik autóhoz lépet. Egy gyenge férfihang szólalt meg.
- Nem tudtam elkerülni... hírtelen átvágott a mi sávunkba... igyekeztem elkerülni az ütközést, de olyan gyorsan történt minden... Haza szerettünk volna érni épségben... Esküvő volt... nem ittam egy korty italt sem... Olyan szép nap volt ez.. Boldog volt ma mindenki... miért ... miért történt ez velünk? Nem tudok megmozdulni... Istenem, csak ne legyen baja a családomnak.... Mi lehet a másik autóssal? Csak áttért... és én...
Beleth kiegyenesedett és körbe járta a kocsit.
- Egy család... - mesélte, miközben a férfit és az asszonyt kiemelték a kocsiból. – Szép család, nem igaz? Egy esküvőről jöttek haza, az apa, az anyuka és két gyermekük. Miért csak a szülőket és ezeket az embereket vették ki a romokból? Mert ők még életben vannak...
A tömegre nagy mély gyász borult. Kellemetlen érzés vett erőt rajtam is. Szerettem volna lemenni és megölelni Belethet, hogy nincs semmi baj... Borzalmas dolgokon mentél keresztül, de én ... itt vagyok...
Befutott egy helyszínelő kocsi is, amely elkezdte a nyomokat felvenni.
- Megmérnek és lerajzolnak mindent. Később felveszik a tanúvallomást is. Kiemelik a holtesteket is...
Néztük, ahogy a fiatalokat kiveszik. Beleth letérdelt melléjük.
- Megkérdezzük mit gondoltak?
Nem várta meg míg a tömeg válaszol, csak oda tette a mikrofont Andihoz.
- Tibi mondta, hogy kössem be magam... Nem akartam. Ostoba dolog... nem igaz? Mi történhetne velem... Kifizettem a révésznek a díjat... Kétezer forint... Annyi minden előttem állt... de már mind... Nem kellett volna ilyen gyorsan összehaverkodnom velük... S én megígértem, hogy haza megyek...
Beleth felállt.
- Sokan megígérjük, hogy haza megyünk.
Egy telefon megcsörrent.
- Nem vesszük fel. Még most nem. – és lehajolt Zsolthoz.
- Olyan jó bulinak tűnt... Hírtelen vége? Felfoghatatlan. Azt hittem ilyesmi nem történhet meg velem. Miért pont velem? Másokkal igen, de nem velem. Fannival kellett volna mennem... Állni a buszmegállóban és talán beszélgetni. Lina... olyan sok mindent nem mondtam el neki. Most már szeretnék ott állni a buszmegállóban vagy egy olcsó taxiban zötykölődni... talán ott vagyok, és ezt álmodom... Apa... nagyon keserű lesz ha megtudja... nem erre nevelt...
Beleth kiegyenesedett.
- Átlagos dolgokon gondolkoznak, nem?
A másik járműhöz lépkedett.
- Tízéves... Megkérdezzük, mit gondol?
- Nagyon boldog voltam ma és terveztem az esküvőmet. Ha majd nagy leszek... orvos leszek... Hétvégén meg kell majd írnom a leckém... De ezek már lényegtelenek. Csak nem tudom, mi lesz apával és anyával és Cilikével... Van zsebpénzem... gyűjtögettem. Arra a macskavárra, amit az állatkereskedésben láttunk... már nem sok hiányzik hozzá.. talán megveszik neki... Sajnálom, hogy ennyire rövid volt az életem... de szeretném, hogy boldogok legyenek anyáék... maradék velük, ha lehetne...
Beleth felsóhajtott.
- Itt van mellette egy három éves kisgyermek is. – azzal benyúlt a kocsiba és kiemelt egy kis testet. Reméltem, hogy csak bábú, de így is megindító volt. Betette egy fekete zsákba és behúzta.
- Ennyi volt az élete... Igazságos?
Csend elviselhetetlen lett. Mindenki némán tette a dolgát. A halottakat játszó színészek fekete zsákba kerültek. Majd elvitték őket.
- A halott vizsgálat meg volt, az orvos gondoskodott arról, hogy elszállítsák a testeket és ki is lett állítva a halottvizsgálati bizonyítvány, de ezzel még nincs vége a tortúrának. – köszörülte meg a torkát Beleth. – A halottak megrendítő látványt nyújtanak. Azonban van még egy kellemetlen kötelesség, még pedig a kiértesítés. Fel kell keresnünk a hozzátartótokat és el kell nekik mondanunk, hogy mi történt.
Megjelent egy pár és két egyenruhás.
– Asszonyom, uram sajnálattal kell közölnöm, de gyermekük Gálai Zsolt ma hajnalban elhunyt, halálos kimenetelű autóbalesetben...
Az asszony felnevetett.
- Nem hiszem el! – és a hangja hisztérikus volt. – Ez valami rossz vicc. Nem sokára haza fog jönni... Igen, nem sokára meg kell érkeznie a busszal ...
- Részvétünk, a gyermeke miatt... Szent János kórházba szállították, ott tudja megtekinteni a halott szemlén.
- Nevetséges! Mindjárt haza jön... addig is kérnek egy kávét? Teát?
- Nem, köszönjük. Mennünk kell... még egyszer hadd fejezzük ki részvétünket...
A pár kivonult a hisztérikusan nevető anyával s egy negyvenes éveiben járó asszony jött be és állt a rendőrök elé.
- Asszonyom, sajnálattal kell közölnöm, de leánya, Szerendei Andrea ma hajnalban elhunyt, halálos kimenetelű autóbalesetben...
Az asszony csak állt sápadtan.
- Mégis mi történt? – kérdezte és leült a mögé tett székre.
A rendőr kellemetlenül érezhette magát, megköszörülte a torkát.
- Leánya minden valószínűség szerint haza fele tartott baráti társaságával. Az autót vezető fiatalember ittas állapotban ült volán mögé. A sebesség határt átlépve, eddig ismeretlen okból, átsodródtak a szemközti sávba és frontálisan ütköztek egy másik autóval.
A nő bólintott.
- Megígérte, hogy haza jön...
- Részvétünk asszonyom, van itthon önön kívül más is?
- Az élettársam.
- Önnel tud maradni?
- Ne, aggódjanak. Nem kell mellém rendelniük senkit sem! – csattant fel az asszony. – Más is meghalt?
- Eddig négy személy hunyt el a baleset következtében.
Az asszony még mindig csendben ült. Túlságosan nyugodtan, már - már ellenszenvesnek tűnt. Én nem is tudom, hogyan fogadtam volna a hírt, ha megtudtam volna, hogy a gyermekem meghalt egy felelőtlen barom miatt...
- Mikor láthatom?
- Hivatalból három napon belül kiértesítjük a halotti szemle időpontjáról és helyszínéről.
- Értem.
- Részvétünk asszonyom... - és most a nő is visszavonult és a két rendőr is.
- Nehéz szavakba foglalni azt amikor valakinek el kell mondani, hogy a gyermeke vagy közeli hozzátartozója meghalt. Még borzalmasabb megtenni, hogy a szemükbe kell nézned. – vette át a szót megint Beleth. – A halál hír közlése is egy kommunikációs folyamat, amit bár megtanul az ember, de igazán sosem tudhatja, hogy mivel találja magát szembe. Ez a legrosszabb. Hiába van egy betanult sémád... nem húzhatod rá mindig mindenre... Oda kell állni és elmondani, ez történt. Nem vagyok egy szent. – ült fel a vétlen kocsi tetejére Beleth. – Én is ittam rendesen kamasz koromban. Buliztam és éltem... de! Nem szabad felelőtlenül cselekedni. Rohadt unalmas mikor azt mondják, mondj nemet erre és erre... és lehet negyven évesen mégis lánc dohányos leszel és heti hat liter sört benyakalsz ... A mondj nemet nem arról szól, hogy ne feszegesd a határaidat, hogy ne tapasztald meg, hogy milyen a macskajaj... A mondj nemet arról szól, hogy fel kell tudnod mérni az ok – okozati viszonyt. A döntéseid kihatással vannak rád és másokra. Itt van a három példa... Zalán elment a buliba és felelőséget vállalt, hogy haza visz másokat akárcsak az az apuka aki esküvőn volt, ahol valljuk be jó szokás szerint minden hordót csapra kell verni... A családfő képes volt nemet mondani, megtartani azt, hogy ha volán mögé ül nem iszik... Sőt ha Zalán segrészegre itta volna magát az sem lett volna gáz... Az már igen, hogy így is beült a kocsiba. Most ez egy színjáték, nem is a legjobb fajtából... de abba gondoljatok bele, ez az elhibázott döntés mennyi életre hat ki. Kihat azok életére akik elveszítették a gyermekeiket... Milyen lesz ezek után az életük? Ki hat azokra is akik a kocsiban utaztak és túl élték... Megöltem a barátaimat... azokat akik vétlenek voltak... Elbírja ezt a terhet egy ember? Nem gyilkosságra születtünk, mégis azzá váltunk... Nem kell mindenre nemet mondani, de tudni kell megállni és a szabályokat betartani. Én nem egy balesetnél voltam kint és mondtam el a hozzátartozóknak, hogy mi történt. Nekem is szar, hogy a nálam fiatalabbak ott fekszenek valahol a kocsiban vagy az út mentén, szétroncsolódva... Tudom, hogy basszus... nálam csak három évvel volt fiatalabb... vagy Jézusom, egyidősök voltunk... Vagy van aki azt mondja... annyi idős volt mint a fiam, lányom... Fiatalság bolondság... Ilyen idős korban unalmas ezeket végig nézni... hallgatni. De gondoljatok abba bele, mennyivel rosszabb azt hallani, hogy meghalt valaki akit szerettél egy ittas és felelőtlen kölyök miatt... Sosem tudhatod ki ül veled szemben, abban a másik autóban. Mint egy orosz rulett... de megteheted, azt, hogy öt golyót teszel a tárba...
Beleth leugrott a kocsiról.
- Szóval, ha már eléggé elültettük a depressziót, akkor oldjuk is fel a hangulatot. Nem mondom, hogy minden nap egy hulla... Vannak azért jó dolgok is. Méghozzá... Hátul van egy lőtér, ahol ti is kipróbálhatjátok a fegyvereket. Lesz még kutyakiképzésről szó. Beszélgethettek a kisebb sátrakban balesetet okozó és túlélt emberekkel. Beülhettek a járművekbe... Akkor lesz szó drog megelőzésről, itt szerhasználók mesélnek nektek az életükről. Sőt akadnak itt még olyanok is akik gyilkossági nyomozást mutatnak be... Kvíz és kressz oktatás... Ebédre pedig bográcsban készült gulyásleves... és sok minden. Fedezzétek fel a szabadfoglalkozásban. Köszönjük a figyelmet és mindenkinek erőt és egészséget kívánok!
A tömeg kezdett feloldódni. A diákok osztályonként kivonultak a bemutató sátorból. Én igyekeztem Belethhez közelebb kerülni. Még mindig a kocsi tetején üldögélt.
- Ez aztán nagyon érdekes műsor volt. – néztem fel rá.
- Pedig azt hittem kinőttél belőle. – csúszott le Beleth a gépjárműről.
- Sosem árt egy kis ismétlés... - az autót néztem megborzongva. – Úgy néz ki mintha tényleg balesetezett volna.
- Onnan van. – ásított Beleth.
- Ebben valaki...
- Fogalmam sincs. – vont vállat. – De gondolj bele, hány olyan lakás van amiben egyszer valaki örök álomra hajtotta le fejét... Nem vagy éhes? Remélem már kész a leves...
- Sok ilyen balesetnél voltál kint? – faggattam tovább kissé illetlenül.
- Voltam egy párnál igen. De legtöbbször csak ülünk a kocsiban és piti ügyekhez megyünk ki. – indult el kifele. – Hé! – kapta el az egyik egyenruhást, aki a családnak jelentette a hozzátartozója halálát. – Ákos, nem tudod, hogy kész van-e már a kaja?
- Még egy óra. Nem akart begyulladni a fa.
- Kösz. – engedte útjára a srácot Beleth és fanyar mosollyal nézett rám. – Még egy óra... Érdekel valamelyik program?
- Mit ajánlanál?
- Azt hiszem... - de akkor András bukkant fel és intett oda magukhoz. – Van egy kisebb kör akik szeretnének veled beszélgetni.
- Velem?
- Veled. Pontosabban veled kell, hogy beszélgessenek, mert az az ökör Tomi mindent elszúr. Rohadtul untatja a kölyköket azzal, hogy mesél a nyugdíjas életéről.
Beleth elgondolkozva nézett rám.
- Szívesen meghallgatlak. – mosolyogtam rá. Ez igaz volt. Szerettem volna többet tudni Beleth eddigi életéről.
- Rendben.
András egy kisebb sátorhoz vezetett minket ahol egy csomóásítozó nebulónk ült. András besétált a táborhoz, egyenesen az ökörnek mondott férfihoz, majd egy – két szót váltottak és a férfi sértődötten vonult arrébb. Beleth és én András intésére beljebb mentünk és helyet foglaltunk a skacokkal szembe.
- Szóval milyen rendőrnek lenni? – ásított Beleth. – Az ásítás ragályos. Ha meglátunk valakit ásítani nekünk is kell, annak ellenére, hogy nem unatkozunk. Miről szeretnétek beszélgetni?
- Miért viselkedett olyan furcsán az a nő? – kérdezte az egyik lány. – Nevetett mikor meghallotta, hogy a fia meghalt.
- Van egy pszichológus velem, ő fog erre válaszolni... - passzolta le Beleth a kérdést.
- Gyászfeldolgozás. A tagadás az első lépés. Nem mindenki tudja azonnal elfogadni a tényt, hogy akit szerettünk meghalt. Az asszony így védekezett a rossz hír ellen, hogy letagadta azt. Később persze tudatosulni fog benne, de egyelőre így védekezett.
- Miért lett rendőr? – kérdezte egy fiú Belethet.
- Mert a családomban volt már rendőr és mivel nem tudtam mi akarok lenni így ezt választottam. Semmi igazságért vagy bűnüldözésért. Pusztán nem találtam a helyem és a szüleim nem akarták, hogy elkallódjak. De ismerek olyan embereket, akik azért lettek rendőrök, hogy másokon segítsenek. Van, akinél mindenki rendőrség kötelékén belül dolgozik. Nagyon összetett dolog az, hogy ki milyen munkát választ.
Megint beállt a csend. A tanár megmozdult és bíztatta a gyerekeket, hogy kérdezzenek még.
- Tegezhetünk? – kérdezte egy szemtelen hang hátulról.
- Felőlem. – vont vállat Beleth. – De igazoltatásnál nem tűrném.
- Tényleg igaz amit mondtál, hogy vásott gyerek voltál?
- Feszegettem a határaimat igen. Nem voltam soha az a nagyon kemény, aki mondjuk drogot használt volna vagy nagyobb verekedésbe került volna. Én inkább csak csavarogtam a városban, falra firkáltunk... Üres épületekben betörtük az ablakot és ittunk. Volt, hogy boltban kisebb dolgokat elloptunk. Rágyújtottam és nagyon menőnek éreztem magam. De aztán végül is rájöttem, hogy akiket szerettem utánozni azoknak sokkal több lelki problémája volt, ami miatt idáig jutottak. Sőt volt aki lelkileg volt sötét és gátlástalan. De kamaszkorom elején szerettem ezeket a kihágásokat, mert élettapasztalatnak gondoltam. Azonban távol voltam a valós élettől. Igazán akkor szembesültem azzal, hogy milyen kemény az élet mikor az első balesetemnél biztosítottam a helyszínt. Aztán elég sokszor jön szembe az emberrel az, hogy mennyire apró dolgokon csúszik el minden. Én éppen ezért mondtam nektek, hogy ihattok, részegek is lehettek... de azt ne úgy tegyétek, hogy másoknak árthattok. Nem mondom, hogy ha betartjátok a törvényt és mondjuk, nem gyújtotok, rá akkor nem kaphatok tüdőrákot... Ez is ilyen. Hiába ülsz be felelősség teljesen a volán mögé... bárki szembe rohanhat veled, akár, csak azért mert ittas akár, csak azért mert rosszul van. Az élet ennyire kiszámíthatatlan, de törekedni kell arra, hogy másoknak ne essen baja.
- Mi volt a legizgalmasabb munkád?
- Legizgalmasabb? – tűnődött el Beleth. – Azt hiszem, az amikor egy temetőbe kellett nyomoznom. Valaki lopta a koszorúkat. Akkor még nagyon zöldfülű voltam. Andrással a társammal megbeszéltük, hogy a temetőt fogjuk a sötétben járni külön-külön. Hát elégé ijesztő volt s nem igazán a sír rablóktól féltem, hanem a holtak szellemeitől. Óvatosan lopakodtam a sírok között. Kirázott a hideg mikor egy bagoly röppent el a fejem fölött. Fogvacogva botladoztam, szememet meresztve. Csak nem láttam semmit sem. S hírtelen előttem egyszer csak valaki kiugrott egy frissen ásott gödörből. Nekem sem kellett több sikoltva rohantam a másik irányba... Egyenesen belefutottam egy zseblámpás fickóba.
- Uram, Isten, de jó, hogy egy élő lélek! – hadarta neki gyorsan. Na az illető is igazán zavarba jött, mert egyenruhát viseltem s igazán furákat mondtam és kikaptam a lámpát a kezéből és S.O.S jelzést adtam le vele. Nem sokkal később András is felbukkant. Az illető ott ült mellettem letörten. Olyan erősen markoltam a karját, hogy a nyoma is meglátszott.
András lihegve bukkant fel.
- Itt tényleg feltámadnak! – köszöntöttem reszketve. – Mentem s egyszer csak kiugrott a sírból! Fürge volt! Eleven! Kiásta magát!
- Ő? – bökött nevetve a mellettem ülő férfira.
- Dehogy ő... ő itt csak... - gondolkodtam el. – Mégis mi a fenét csinál maga a kísértetek órájában?
- Koszorúzok.
- Szépen vagyunk. – csóválta meg András a fejét. – Szóval te vagy a szarka. Másik?
- Egyedül dolgozom. – morogta a férfi.
- Másik ott ugrott ki...
- Elkísérem a kocsihoz és megnézzük utána... - mondta András és a gyanúsítottat beültettük a kocsiba, majd elmentünk megkeresni a sírt. Ami meg már be volt temetve, a virág, koszorú is rajta volt.
- Visszatakarózott. – hahotázott a férfi mellettem és mehettünk vissza a kocsihoz. Másnap azért csak nem hagyott a dolog és járőrszolgálat közben kimentünk a kis temetőbe. Egy részről elújságolni a gondnoknak, hogy elfogtuk a virág tolvajt más részről pedig a hazajáró lélekről is ki akartam faggatni.
- Na, gratulálok. – jegyezte meg gondnok. – Így van ez rendben.
- Azonban, mondja már meg, hogy van-e itt kóbor lélek?
- Kóbor lélek? – csodálkozott el a férfi majd nagyot szippantott.
- Mert az a holt, egyszer csak kiugrott a gödréből majd a szívbajt hozva rám... Mivel a túlvilággal nem tudok mit kezdeni elrohantam onnan. Így bukkantam rá a tolvajra. Aztán beültettük a kocsiba az enyves kezűt és elmentünk megnézni azt a sírhelyet ahonnan elő ugrott a halott elevenebben, szent igaz mint éltében... de addigra már vissza hányta magára a földet s valahogy a koszorúkat is elhelyezte magán...
- Babonás vagy, e, mi?! – nevetett a temető csősz. – Az én voltam ki kiugrottam a sírból. Dög meleg van s ilyenkor néha éjjel ásom ki a gödröt. Már befejeztem mikor halottam a lépéseket. Gondoltam megnézem ki az, s felugrottam. Csak egy sikolyt hallottam és futás zaját. Gondoltam a tolvajt most jól elijesztettem...
- De akkor az a sír... az...
- Három sírral odébb van a friss hant... Arra hittétek azt, hogy visszabújt!
- Minden szentre! Minek ásol te este, öreg!? – ugrottam fel haragosan. – A bolondját akartad velünk járatni! – és hagytam ott őket. Féltem, hogy majd mindenki megtudja, hogyan jártam, de András csak engem cukkol vele, másnak meg sem említette.
Beleth jót nevetett magán. Mosolyogva néztem és már nem tudtam rá haragudni. Még mesélt a közönségnek egy két kellemes történetet, amely a nyomasztó érzést messzire űzte. Azonban Beleth nem tudta megtagadni magát és ebédnél, mivel nem volt kedve felállni elugrasztotta az egyik zöldfülűt, hogy hozzon neki ebédet.
- Nem gondolod, hogy visszaélsz a hatalmaddal? – kérdeztem tőle kissé rosszallóan.
Beleth megvonta a vállát és elfeküdt a padon. Én és András beálltunk a sorba az egy tál ételért, az újonccal együtt, aki, nem mert ellent mondani Belethnek, de bosszantotta, hogy ételhordó lett.
Késő este kerültem csak az ágyba. Addig kipróbáltam a lövészetet, megdögönyöztünk pár kutyát és Beleth megmutatta, hogyan kell újraéleszteni valakit. Az idő nagyon gyorsan repült el. S annak ellenére, hogy megígértem Annának, hogy felhívom és beszélek vele nem tettem meg. Ő kétszer hívott, de mind a kétszer úgy tettem mintha nem hallanám. Nem akartam megosztani vele a napomat, mert úgy éreztem ez csakis rólam és Belethről szólt. Ez a nap a miénk volt és ha bevonom a harmadikat azzal mindent tönkre teszek, de közben nem Anna hanem Beleth volt a nem kívánt harmadik fél.
Egy kis megjegyzés:
BOLDOG ÚJ ÉVET MINDENKINEK!!
Bort, búzát, békességet, sötétségben fényességet!
Új esztendő újat hozzon, régi jótól meg ne fosszon.
Ki barát volt, az maradjon,- ki elindult, az haladjon.