A tesztekkel egy hét alatt végeztem. Anna segített az összepontozásban és hétfő délután elégedetten tudtam leadni. Kezdtem már elfelejteni ezt a kellemetlenséget, mikor is szerda reggel Szabolcs felhívott.
- Szia. – köszöntem a kagylóba.
- Szerbusz. – fogadta a köszönésemet hivatalos hangon Szabolcs. Innen tudtam, hogy valami nincs rendben. A tenyerem izzani kezdett, most fogja velem közölni, hogy mindent elszúrtam... - Ráérsz?
- Persze, mondjad nyugodtan.
- Figyelj, van egy kis probléma.
- Eltoltam a tesztet? – préseltem ki magamból a kérdést. Hogy a francba tudtam volna eltolni?! Igyekezett a racionális felem meggyőzni. Neked csak ki kellett osztani....
- Nem. Vagyis, nem te.
- Tessék? – vontam fel a szemöldökömet.
- Az egyik hadnagy elszúrta a tesztet, nagyon rossz eredményt ért el.
- Újra kellene vele íratnom? – ráncoltam össze a homlokom. Mi a fene...?
- Nem. El kell érnie, azt a szintet, amin átmegy...
- Nézd, szerintem ez így annyira nem korrekt...
- Figyelj Lenke. – és éreztem, hogy beszélgetőpartnerem a vonal túl végén egyre idegesebb. – Tudom, hogy ez így nincs rendben. Tisztában vagyok ezzel és azzal is, hogy mi az amit kérni szeretnék tőled. Ma be fog jönni hozzád egy nagykutya és le akarja zsírozni majd a teszt eredményt. Menj bele. Kérlek.
- Nézd Szabolcs, én nem tudom, hogy ti itt mit csináltok... de ez akkor sem így működik. Tudod, te ez milyen következményekkel járhat? Nem csak magamra nézve... Ha kiderül elveszítem a hitelességemet és a szakma megbélyegez... A másik részről pedig ha bekattan akkor akár gyilkosság is terhelheti a lelkiismeretemet...
- Lenke, tisztában vagyok ezzel mind... - köszörülte meg a torkát Szabolcs.
Hallgattam. Szabolcs is hallgatott. Minden köszönés nélkül letettem. A férfi nem hívott vissza, amit nem bántam. Kedvetlenül ültem a helyemre.
A korrupció minden hol jelen van. Mi lesz? Hogy lesz? Tanakodtam magamban. Ide jön majd a nagykutya és megfenyeget vagy itt hagy egy doboz bonbont. Nekem, mit kellene tennem? Szabolcs nem véletlenül adta nekem a munkát. Ismerem annyira, hogy ne akarjam bemártani a kamaránál.
Türelmetlenül vártam az illetékest. Nem tudtam semmivel sem lekötni magam, csak túl akartam jutni mindezen. Aztán olyan három óra fele, kopogtak.
- Szabad. – szóltam oda, de nem álltam fel az asztaltól.
Egy magas, ötvenes éveiben járó, szilfa termetű férfi lépet be a helyiségbe.
- Szép napot. – köszönt kellemes bariton hangján. – Eszterházy Tivadar százados vagyok.
- Örvendek. – fogtam vele kezet. - Malonyai Lenke. Miben segíthetek?
- Tudja... - és helyet foglalt. – Az egyik tagunknak nem sikerült valami remekül a teszt.
- Akkor sajnos, számolnia kell a ...
- Nem számolunk semmivel sem. – emelte fel a hangját. – Tudja, kiről van szó?
- Nem. – ez volt az igazság. Nem az én dolgom volt ítéletet mondani.
- Eszterházy Belenie Teodóra hadnagy, kiváló rendőr.
- Elhiszem. – a szívem hírtelen a torkomban dobogott.
- Itt a tesztje és a toll amivel írta. – tette elém a dolgokat. – Kellene egy kis segítség, hogy átjusson ezen a vacakon.
Nem nyúltam érte. Nem mondtam semmit sem.
- Jó lenne, ha együtt működne velünk. Nagyon nem szeretjük, ha...
- Ha? – emeltem fel a hangom. – Nem tűröm, hogy fenyegessen!
- Félre ért. – mosolyodott el kajánul. Ez a rohadt mosoly úgy derengett fel előttem, mint valami átkozott családi örökség. Beleth is ha rossz úton járt így mosolygott. – Nem fenyegetünk meg senkit sem, csak finoman közöljük a tényeket.
- Hah.. – álltam fel és az ablakhoz léptem. Idegesen néztem az üres, beton dzsungelt, ezt a kegyetlen nagyvárost. Mekkora esély volt arra, hogy összetalálkozok újra Belethel és annak családjával?
- Remélem van annyi esze, hogy tudja, hogy miről beszélek.
- Tisztában vagyok vele. – bólintottam, de még mindig háttal álltam neki.
- Akkor remélem, hogy nem okoz problémát.
- Nevetséges ez az egész... - sziszegtem az átlátszó tükörképemnek.
- Annyira talán, nem.
Hangosan kifújtam a levegőt és megfordultam.
- Tudja mi a dolga?
Bólintottam.
A férfi felállt és az ajtó felé sétált. Komótosan, mint aki jól végezte a dolgát.
- További szép napot! – szólt, ahogyan átlépte a küszöböt és becsukta az ajtót maga után.
Egyedül maradtam.
Egy darabig fel- lesétáltam a szobában majd a szófára ülve magamhoz vettem a tollat és a kérdőívet.
Beleth tényleg csapnivaló eredményt ért el.
Kedvetlenül ültem át az íróasztalhoz és kotortam elő egy üres tesztet.
- Kezdjük... - kezdtem neki, miközben azon rágódtam, hogy miért is teszem ezt. Nem lesz nekem ettől jobb, hogy kitöltöm. Nem ijesztettek meg azzal, hogy nagyobbak nálam, hogy akár elkaszálhatnak. Jobban aggódtam amiatt, hogy kiderül és hiteltelené válok. De mindenki érdeke, hogy egymás hátát fedezzük, így ez nem nyomasztott... nem sarkalhatott arra, hogy megtegyem... mégis ott ültem és töltöttem kifele a lapot. Miért tettem... nem mertem magamnak bevallani, hogy azért mert hírtelen újra aggódni kezdtem Belethért.
Későn értem haza aznap. Anna már rég megvacsorázott és a kanapén kucorogva teázott.
- Szia. – köszöntem oda neki miközben a cipőmet vettem lefele.
- Merre jártál?
- Sok volt az adminisztráció, amit el kellett intéznem. – hazudtam. Nem akartam bevallani, hogy Beleth rokona rám szállt. – Milyen napod volt? – huppantam mellé.
- Elviselhető. – vont vállat Anna könnyedén. – Holnap lesz húzós... Vacsora a hűtőben.
- Ettem már. – nyúltam el és húztam magamhoz. – Holnap, ha húzós napod lesz, akkor este ki kell találnunk valamit. Mondjuk egy romantikus vacsora vagy vásárlás... Filmes este?
- Rád bízom. – hajtotta Anna az ölembe a fejét. Automatikusan cirógatni kezdtem az illatos hajkoronát.
- Előre kellene hoznunk az évfordulónkat. – jegyezte meg egyszer csak Anna.
- Tessék? – lepődtem meg.
- Csak annyi, hogy mikor az évfordulónk lesz, nem vagyok itthon, te csacsi... - mosolygott rám Anna. A szeméből csak úgy sugárzott a szeretett. – Arra gondoltam, hogy akkor akár előre is hozhatnánk. Egy hosszú hétvége kettesben, távol mindentől?
- Wellness és internet nélkül?
- Bizony, bizony! – nézett a képernyőre Anna. – Úgyis olyan régen voltunk valahol. Nekem pedig szerintem nem lesz sem időm sem energiám arra, hogy haza jöjjek vagy, hogy téged fogadjalak.
- Majd beszélünk skype-on.
- Az nem ugyan olyan...
- Csak vicceltem. – hajoltam hozzá és megcsókoltam. – Megtervezed?
- Meg. Úgyis már régóta gondolkodtam ezen.
- Köszönöm!
********************************************************************************
Másnap reggel sokkal vidámabban indultam munkába. Sőt mi több nem bántam, hogy nem volt senki, aki zaklasson a problémájával. Nyugodtan megtervezhetem a meglepetést Annának. Valami különlegesség kellene neki.
A liftbe elgondolkozva szálltam be, már majdnem becsukódott az ajtó, amikor valaki elkapta a bezáródó elemet és az visszahajtogatta magát. Az idegen belépet. Kellemes illata megcsapta az orromat. A haja, lófarokba volt kötve és utcai viseletben volt. Egyszerű farmer, fekete ing... egy oda nem illő rózsaszín edzőtáska lógott a vállán.
Mikor a másodikra értünk az ismeretlen is kiszállt velem együtt, de ő a másik irányba indult el. Az iroda ajtóból még felé néztem, de már eltűnt valamelyik ajtó mögött. Megkönnyebbülten csuktam be magam mögött az ajtót. Alig értem el az íróasztalt mikor kopogtak. Időm sem volt kiszólni, hogy szabad máris benyitott.
- Régen találkoztunk! - lépte át a küszöböt, ugyan olyan frissen és könnyedén mintha csak tizenkilenc évvel ezelőtt lennénk az osztályteremben.
- Beleth... - szakadt ki belőlem a név és lerogytam a székbe.
- Örülök, hogy emlékszel még rám. – mosolygott Beleth. Semmit nem változott. Pontosabban megváltozott, de nem rossz irányba. Nem viselt sminket, az arca fiatalos volt, nem mondtam volna többnek, mint huszonöt. Elhagyta a kamaszos nyúlánkságot, izmos, puma teste lett.
- Hogy vagy? – kérdeztem miközben a kezemmel jeleztem neki, hogy foglaljon helyet.
- Jól vagyok. Köszi, hogy kihúztál a bajból. Nagyon elcsesztem? – de nem ült le csak állt és az iroda berendezését nézegette.
- Eléggé. – mosolyodtam el. Semmit sem változott.
- Tudod, mire emlékeztet ez az egész? – és az ablakhoz lépet. – Amikor segítettél a fizikából...
- Mikor meg akartak buktatni? – és elmosolyodtam én is. – Mintha csak tegnap lett volna...
- Akkor hála, neked nem kellett gürcölnöm a nyáron. Tudod, hogy ha lebuktunk volna kicsaptak volna?
- Persze, de megérte és nem buktunk le! - és újra elöntött az a csibészes büszkeség.
- Nagy kópék voltunk. – értett egyet velem Beleth.
Mind a ketten elmerültünk az emlékek tengerében. Beleth bukásra állt fizikából, de kikönyörögte a tanárnőnél, hogy hadd írja meg még egyszer a tesztet. Azt a tesztet, amit előtte egy héttel megírtunk. Beleth eltette a hiányzó diák dolgozatát, majd kiharcolta, hogy ismételhessen.
Azonban ahelyett, hogy tanult volna, inkább a bátyja haverjaival lógott vagy nálam ette a fene. Így mikor eljött a dolgozat napja, nagy bajba került.
- Kérlek, segíts! – könyörgött az utolsó órán.
- Nem.
Osztályfőnöki óra volt, ahol szabadon azt csinálhattunk, amit akartunk, csendben.
- Kérlek, ne legyél ilyen velem...!
- Beleth... nem vetted komolyan a tanulást! – dorgáltam meg érte mire ő bevágta a durcát.
Haragosan nézegetni kezdte a fizika füzetemet.
- Amúgy is, hogyan tudnék segíteni neked? - probáltam egy kicsit a lelkére beszélni, hogy ne rám haragudjon.
- Kitalálom... - morogta.
- Nézd, nem tudok beülni veled a terembe... és nem is fogsz tudni puskázni... Lásd be... ez...
- A fizikaszertárba kell megírnom a nagy asztalnál... Búj oda be. Aztán egyet dobogok ha ugyan az a teszt. Nálad lesz Klári dolgozata, egy rántás az a, kettő a bé és három a cé... dé nem volt...
- Megőrültél? – néztem rá megütközve.
- Csak egy kicsit. – sóhajtott fel Beleth. – Nézd, nekem már nincs veszteni valóm... Ha nem segítesz meghúznak és egész nyáron tanulhatom ezt a szart... Ráadásul biztos, hogy kikapok... Apám elver érte, egy fene, jogosan kapok ki... de utána minden nap az orrom alá dörgölné a bátyám, hogy mennyire szerencsétlen vagyok. Azt pedig nem engedhetem meg neki. Inkább kockáztatok.
- Eltanácsolnak ha...
- Ha kiderül... Akkor emelt fővel távozok azzal akit szeretek.
- Látom, a romantikánál figyeltél...
- Mit ne mondjak. – vont vállat. – Segítesz?
- Jössz eggyel!
- Kettővel is ezek után! – és Beleth haragja elillant.
Visszaadta a füzetemet majd oda súgta nekem.
- Figyelj, most nincs óra a fizika teremben. A takarítónő minden nap ilyenkor szokott felmosni. Ha ügyes vagy bejutsz a szertárba. Annyi a dolgod, hogy elbújsz az asztal alá... Kicsengetés előtt kéredzkedj ki a mosdóba.
- Mond csak, mióta tervezed ezt?
- Már egy ideje...
- Isten bizony, remélem, a jó oldalt választod... mert ilyen logikával vagy rendőr, vagy bűnöző eszel...
- Egyik sem. Állatorvos magánynyomozó...
- Ilyen nincs... - kuncogtam fel.
- Még nincs! – kacsintott rám.
Az óra előtt nem sokkal kikéredzkedtem a mosdóba. A tanárunk kiengedett, de én az ellenkező irányba siettem, a szekrények mellett. A folyosó üres volt, minden órát, zárt ajtók mögött tartottak. A fizika terem ajtaja nyitva volt, de hála Istennek nem volt bent a takarító. Így simán bejutottam a terembe, majd onnan a szertárba. Bevackoltam magam az asztal alá és vártam. Éltem egyik leghosszabb tíz perce volt...
Beleth a tanárnő társaságában jött be. Azonnal helyet foglalt az asztalnál úgy, hogy semmiképpen ne látszódjak.
- Készültél a dolgozatra, Teodóra?
- Készültem. – Beleth hangja vidám volt. Én vele ellentétben már szörnyen idegesen viselkedtem volna, nem ennyire higgadtan.
- Majd kiderül. – hallottam a lap zizegését. Hosszú percekig semmi, aztán Beleth dobbantott egyet a lábával. Kissé kisimítottam a lapot, amit összegyűrtem a várakozás alatt. A kezem rettenetesen remegett, alig bírtam elolvasni az első kérdést.
„Miért tudunk magasabbra ugrani nekifutásból, mint helyből? „ Ez a kérdés valahogy bennem maradt. Semmi mást nem tudnék felidézni a dolgozatból, de ezt igen.
- Készen vagyok! – és Beleth fészkelődni kezdett. Addigra már zsibbadt a lábam és a hátam is hasogatott.
- Kijavítom... - vette el a tanárnő a lapot.
- Kijavítaná a másik teremben? – kérdezte meg egyszer csak Beleth. – Nem akarom látni, ahogy csinálja...
A tanárnő nem szólt semmit sem. Féltem, hogy felállítatja Belethet és átkutatja az asztalt. De legnagyobb csodálkozásomra a nő csak ennyit mondott:
- Rendben.
Beleth egy darabig mozdulatlanul ült, majd félre húzódott. Négykézláb kimásztam a rejtekhelyemről.
- Nem érzem a lábam.. – súgtam oda. Beleth csak bólintott rá és az ajtó felé intett. Nagy nehezen, remegő végtagokkal indultam el kifele. Sikerült, hang nélkül a mindig nyikorgó szertárajtót kinyitnom és kicsusszanni a résen majd ugyan olyan halkan visszazárni. Alig tettem pár lépést, remegve rogytam a szekrény tövébe. Nem akartam elhinni, hogy megcsináltuk. Sikerült.
Nem tudtam volna megmondani, hogy mennyi ideje hevertem ott. Csak arra eszméltem fel, hogy Beleth felém magasodott.
- Nem kell pótvizsgáznom. – nyújtotta felém a kezét. Egyetlen rántással felhúzott. – Meghívlak egy fagyira.
- Kösz. – botorkáltam utána.
- Mindig hálás leszek neked ezért... - torpant meg hírtelen Beleth és még mielőtt felucsodhattam volna magához ölelt szorosan.
Az ölelésének emlékét még mindig éreztem a testemen és ettől zavarba jöttem. Mit kellene tennem? Kiabálnom kéne vele, hogy hova lett!? Miért tűnt el majdnem húsz évre! Beleth megérezhetett valamit, mert arcára kiült egyfajta szomorúság. Tétován álldogált és nem tudta mit tegyen. Elmenjen vagy maradjon.
- Hogy vagy? – kérdeztem meg én is esetlenül, csak, hogy maradásra bírjam.
- Ezt egyszer már kérdezted.
- Igen, persze. – sóhajtottam fel. Ostobán viselkedtem.
- De én még nem. Hogy vagy?
- Meg vagyok, köszönöm.
- Van valakid? – meglepett a kérdése. Rengeteg idő telt el és neki ez a majdnem legelső kérdése? Nem akartam elhinni. Sőt bosszantott a dolog, nem is kicsit. Aztán egy pillanatra kilibbentet a lelki egyensúlyomból. Mi lesz ha elmondom neki, hogy már nem élek egyedül hosszú ideje?! Akkor fogja magát és eltűnik megint... vagy engem tűntet el... .és a tesztre néztem. Mi van akkor ha megtudja?! Ő lépet le...! Szenvedjen csak! Megérdemli! Nehogy, már még sajnáljam is azért mert egy kis rohadék volt.
- Igen, kapcsolatban élek.
Beleth arca rezzenéstelen maradt. Azonban csak egy jó hosszú szünet után tudta feltenni a kérdést:
- Gyerekek?
- Még nincsenek.
- Nekem mennem kell, de ha gondolod, ebédelhetnénk egyszer együtt. A kantinban eszek. Majdnem mindig fél egykor. Szerintem hamar megtalálsz. Akár ma is...
- Majd meglátom, hogy mennyire tudok, elszabadulni a munkámtól.
- Oksa. – bólintott a nő és elment.
Hírtelen eleredtek a könnyeim. Igazságtalan volt tőle, hogy csak egy szívesség miatt bukkan fel! Semmi másért! Csak mert kell neki valami! Belethel majdnem mindig így álltunk...