Szabolcs szerda reggel hajlandóságot mutatott arra, hogy elküldje a beosztásomat. Amit megláttam a legfeltűnőbb a tesztírás volt. Teszt? Az irodába érve, azonnal felhívtam a férfit.
- Miféle teszt?! – támadtam neki azonnal.
- Hát, egy teszt...
- Ezt eddig is értettem. De ne haragudj, de ma kellene délben megíratatnom a tesztett... Amely, amit olvastam négyszáz kérdésből áll!!!
- Igen, drágám. – bosszantott, hogy a férfinak annyira könnyed és vidám volt a hangja. Tudtam, hogy szórakozik rajtam. - Négyszáz kérdésből áll a teszt... és igen, ma van beütemezve.
- Remélem, elküldöd e-mailban, hogy kinyomtathassam... mert két óra alatt, nem tudok igényes kérdéseket összeállítani...
- Nem kell neked elküldenem, azt!
- Szabolcs, remélem, hogy meg van valahol!
- Ne félj, meg van! Ki is van nyomtatva. Ott van a szekrényben egy piros műanyag doboz, abban vannak az összekapcsolt lapok... Gondoltam rád szívem.
- Úgy, örülök ennek...
- Tudtam, hogy tetszeni fog, a piros doboz.
- Haha... Köszönöm! – nyomtam le a telefont.
A szekrényhez léptem és feltéptem az ajtót. A piros doboz ott volt és mélyén a sok szép, rendbe tett, összekapcsolt teszt.
Megkönnyebbülten rogytam a székbe. Féltem, hogy Szabolcs ennek a terhét is a nyakamba varja, de hála Istennek nem így lett. Fél tizenkettőkor felnyaláboltam a dobozt és lekeveredtem a földszintre, a Ráday Gedeon teremhez.
A hatalmas terem, tele volt kék egyenruhás emberekkel. Zsibongtak... Első pillanatra elég riasztó volt belépni ide... Ahogy a katedra felé haladtam mindenki elhallgatott és egyszerre álltak fel. Akaratom ellenére elvörösödtem. Az első padsorban ülőknek adtam egy kupacot és megkértem adják tovább.
- Akinek nem jutott lap, jelentkezzen... - kértem őket.
Nagy kínlódások közepette végül sikerült mindenkinek lapot adni.
- Két órájuk van kitölteni a tesztet, aki szeretne szünetet tartani, az kimehet nyugodtan, de előtte jelezze nekem, a kilépési szándékát és azt, hogy visszajött a terembe. Akkor tollat a kezekbe és elkezdhetik kitölteni a tesztet!
Életemben ennyire unalmas munkám még nem volt. Csak ültem és néztem, ahogy a rendőrök kezében serceg a toll. Átlapozgattam a feladatlapot, sőt elkezdtem kitöltögetni. Csak akkor hagytam abba mikor felírtam annak a nevét, aki ki akart menni, az időt és azt, hogy mikor tért vissza.
Két órával és egy összefirkált lappal később a szép, egyenes stocba begyűjtött lapokat beletoltam a piros műanyag dobozba, bezártam a Ráday termet és elindultam haza. Utáltam Szabolcsot ebben a percben, sőt egész úton haza fele és még otthon is.
- Szemét rám tolta ennek a szarnak az elemzését! – hőbörögtem a harminckettedik feladat fölött.
- Drágám, nem csak abból áll a munkád, hogy kotnyeleskedj...
- Kösz... Én egy egyszerű mezei pszichológus vagyok. Beszélgetek, rajzolok, tanácsot adok... nem pedig ezt művelem! Borzalmas...
- Segítsek?
- Kérlek, leellenőrized a pontokat?
- Persze. – ült mellém Anna. – Hányan vannak?
- Összesen, ha jól számoltam hatvanan vannak... ma... holnapra még ennyien... aztán le kell adnom ellenőrzésre ezt a kupacot...
- Ellenőrzik a munkádat?
- Nekem is új, de ez az eljárás.
- A parancs az parancs! – grimaszolt Anna.
- Ja, csak úgy fáj már a nyakam...
Anna felállt és a hátam mögé lépve finoman masszírozni kezdte a vállamat. Egy darabig csinálta, majd megcsókolta az arcomat.
- Csinálok egy kis teát.
- Köszönöm. – sóhajtottam fel.
Anna után néztem sóvárogva, de nem tehettem mást, mint tovább pontoztam. Az egyik teszt végén összeráncoltam a szemöldökömet.
- Valaki azt hiszi magáról, hogy igazán szellemes! – szóltam oda a konyhában ténykedő Annának.
- Miért is? – kérdezett vissza hangosan.
- Mert ezt írta fel a lapra... Lenke ... Lenke... ügyetlenke!
Anna felnevetett halkan. Én ezt annyira nem találtam viccesnek, mint ő.
- Az iskolában gúnyoltak így...
- Már rég nem vagy iskolás...
Nem szóltam semmit sem csak felfordítottam a lapot, majd mintha darázs csípet volna meg, ugyan olyan gyorsan le is csaptam.
- Na, ne duzzogj miatta. – lépet be az ebédlőbe Anna és elém tolta a gőzölgő teát. – Mindenkit piszkáltak...
- Ja, csak éppen a legjobb barátomtól indult el ez a hülye dalocska...
- Kedves ember lehetet...
- Két külön csapatban voltunk... és kidobosoztunk... Nyerni akart a csapatával minden képen, ezért elkezdte ezt kántálni, nehogy az utolsó emberét kiejtsem...
- És nyertél azért?
- Mivel mindenki ezt kántálta, így mellé dobtam...
- Ez egy komoly, trauma...
- Látom, Anna, te nem veszed komolyan!
- Dehogyis nem! Együtt is érzek veled. Engem például... Könyvmolynak csúfoltak. Bár nem annyira találó mint a Lenke, Lenke... ügyetlenke!
- Hagyjuk már ezt!
- Akkor, segítsek számolni? – és pont azért a lapért nyúlt.
- Nem kell! – oroztam el előle és bedobtam a dobozba. – Elég volt ennyi... Majd holnap folytatom az irodában, minek pocsékoljuk el az együtt töltött időt?
- Nem kellene asszisztálnom a hanyagságodhoz...
- Légy jó és elnéző! – néztem rá boci szemekkel. Anna beadta a derekát.
- Akkor kénytelen vagy romantikus filmekkel kínoznod magad.
- Borzalmasan rossz ízlésed van ilyen téren!
- Nana! – fenyegetett meg játékosan Anna. – Az, mondja, aki minden állatos filmen sír!
Megágyaztunk, letusoltunk és egy tál kukoricát elfogyasztva mind a ketten bőgtünk a filmen. Borzalmas ízlése volt Annának, mindig megtalálta azon filmeket, amelyeken a könnyhullatás alap. Azonban ágyba kerülve már a saját emlékeim miatt itattam az egereket.
Ő volt az. Beleth. A cikornyás betűk, a furcsa név... Eszterházy Belenie Teodóra hadnagy... Bűnügyi szakterület.... Beleth... Tizennégy évesen elköltöztek a szüleivel egy másik városba... egy darabig írtunk egymásnak aztán egyszer csak abba maradt a levélváltás. Pontosabban, még évekig írtam Belethnek, de nem kaptam választ.
Annyi keserű év után pedig egyszer csak véletlenül felbukkan az életemben és csúfolódik. Nem is ő lenne, ha nem játszaná be ezt a dolgot. Lenke, Lenke, ügyetlenek! A harag elöntött egy pillanatra, de aztán elpárolgott. Ostoba vicc az egész, már felnőttem... nem szabadna, hogy ilyen gyerekes gúnyon fennakadjak. A józanság a haragról a kíváncsiság felé terelt.
Milyen lehet Beleth? Olyan, mint volt vagy nagyon megváltozott? Felismerném-e ha csak úgy véletlenül összefutnának a folyosón? Legnagyobb kérdés... Ő megismerne-e engem. Hogyan viselkedne? Úgy tenne mintha nem lett volna soha egymáshoz közünk? Esetleg megölelne és régi jó ismerősként mutatna be a körülöttünk állóknak? Férjhez ment? Vannak gyerekei? Kutyája? Macskája? Esetleg mosómedvéje... Mindig szeretett volna egy érdekes állatot. Miért ezt a szakmát választotta? Bár ez revelens volt, mert a nagyapja nagyon magas tisztséget töltött be... és a nagybátyja is a rendőrség kötelékében szolgált, szintén a felső körökben.
Nagyot sóhajtottam. Annyi kérdésem lenne Belethez.. Leginkább az, hogy miért nem írt? Én annyira vártam minden héten a levelét. Főleg azután a kedves üzenet után... Felkeltem, óvatosan becsuktam magam mögött a hálószoba ajtót és a nappaliban álló könyvespolchoz léptem. A legfelső polcon, ott állt a Nősténykentaur, ókori írások gyűjteménye. Leemeltem és fellapoztam. Nem sokáig kellett keresgélnem, mert az első tíz oldal után, már ott volt a kissé elkopott rózsaszín boríték. Kivettem és leültem a kanapéra.
A gyermeki gonddal megformázott lóbetűk...
Kedves Lenke...
El kell neked mondanom valamit... de csak a következő levelemben fogod megkapni. Akkor válaszolok a vallomásodra is. Mindenre. Jelen esetben nagyon meg kell fontolnom, hogy miképen cselekszek. Ez nem egyszerű...
De ne aggódj.
Csókollak ezerszer a Te egyetlen és hűséges...
Belethed
Remegő kézzel süllyesztettem vissza a borítékba a lapot, majd visszahelyeztem az oltalmat adó lapok közé. A kötet felkerült a helyére.
Akkor azt hittem szerelmet szeretne vallani nekem, hogy arra készül... de aztán soha nem jutottunk el odáig. Rá kellett ébrednem, hogy Beleth, nem szeretett. Nem akart megbántani, így a némaságot választotta. A csendet, amely kínzott. Felemésztett lassan.
Hirtelen arra az elhatározásra jutottam, hogy nem tehetek mást, én is tovább fogok hallgatni. Vannak olyan kérdések, amelyet soha nem szabad feltenni...